Szürke felhők borították el az eget,
esteledett.

A csillagtalan horizont búsan nézett,
reménységet

keresett a távolban a szép időre,
megmentőre

vágyva kúszott be a sziklák repedésein,
peremein

a hegyormoknak, kövek alatt megbújva,
összezúzva.

Búsan hullatta könnyeit a világra,
sok virágra;

végtelen fájdalommal hintve a földet,
lombot s törzset

egyaránt tépett a zsarnoki szél s vihar,
minden kihal,

ha egyszer villám hasít belé, meggyújtja,
akár fű s fa.

Az élet egy keserűséges nagy talány,
mért van magány?

Miért születünk a világba, ha halunk,
s elszáll dalunk?

Minek éljünk mi boldogságos életet,
s ne könnyeket?

Válaszolni senki nem tud, nincs, ki hallott…
Isten halott!