Perselus Piton bosszúsan pillantott fel az üstjéből. Szemeiben türelmetlenség lángolt, vonásai megkeményedtek, miközben egy újabbat kavart a főzeten.

-         Csak lenne már kész – morogta, majd tovább keverte az édes illatot árasztó bájitalt.

Hosszú percek teltek el még számára kínszenvedéssel, mire végre elolthatta a tüzet, és hűtő bűbájt küldhetett a szépen-lassan krémszerű állagot felöltő masszára. Sebes mozdulatokkal tégelyekbe kanalazta a kenőcsöt, majd felsóhajtva hagyta hátra laborját anélkül, hogy rendet rakott volna maga után. Hiába, még a mindig precíz Piton professzornak is koroghat keservesen a gyomra.

A pincéből a földszintig vezető utat gyors léptekkel tette meg, még a lépcsőket is kettesével szedte. Abban a pillanatban másra sem vágyott, csak hogy végre valami csillapítsa azt a kellemetlen, rosszulléttel párosuló érzést, mely szerint üres a hasa.

Mikor végre belépett a konyhába, már arra számított, hogy a kései – vagy inkább korai? – órán senkit nem talál ott, de meglepődve kellett konstatálnia, hogy valaki sürög-forog a tűzhely közelében. Egy pillanatra levegőt is elfelejtett venni, mikor meglátta a fiatal nő felé forduló alakját. Kedve lett volna nevetni egy kiadósat a látványon, miszerint az eminens tanítványa, Hermione Granger áll előtte a liszttől fehérre színeződött arccal. Na de a félelmetes tanár úr ugye ilyet mégsem tehet, hová lenne akkor a róla kialakult kép?

Így csak gúnyosan felhúzta vékony szemöldökét, és látható élvezettel mérte végig Grangert tetőtől-talpig. A lány teljesen elpirult zavarában, hogy a férfi ilyen csúf helyzetben kapta rajta, de büszkeségét összeszedve felszegte fejét, és visszafordult a készülő remekműve felé.

-         Ha szabad tudnom, mit művel itt, Granger? Hajnali három óra van – kérdezte végül megrovó hangon Perselus, s közben óvatosan körbepillantott, hátha talál valami fogyasztásra alkalmas „mérget”.

-         Ezt én is kérdezhetném öntől, professzor? – fordította hátra arcát Hermione a válla fölött, és kíváncsian nézett a tanár türelmetlen tekintetébe.

-         Maga szerint, Miss. Minden-tudok-és-még-hencegnem-is-kell-vele, mit keres általában egy ember éjszaka a konyhában? – szűrte a választ fogai között dühében Perselus, majd találomra kinyitotta az egyik szekrényt. Amit ott talált – helyesebben mondva a semmi -, demoralizáló hatású volt, és ezt megerősítve gyomra újra nem tetszését fejezte ki.

-         Tehát Mrs. Weasleynek igaza volt, a férfiak akkor a legsebezhetőbbek, ha éhesek – kuncogott fel a ténymegállapításon a griffendéles, mire a férfi lesajnáló pillantást vetett rá.

-         Ez esetben adja át ezt az információt Potternek is, hogy olyankor támadjon Voldemortra, mikor az éppen ebédelni készül – gúnyolódott Piton, de Hermione nem vette nagyon a szívére. – Maga azonban még mindig nem válaszolt, mit csinál itt ilyenkor? – tette fel újra a kérdést, majd újabb és újabb szekrényeket nyitott ki eredménytelenül.

-         Megéheztem, és gondoltam egy kis torta igazán jól esne – magyarázta a lány, majd egy másodperccel később lehajolt, hogy kivegye a sütőből a mesterművét.

Néhány pálcamozdulattal még tökéletesítette a tortát, majd diadalittasan professzorára nézett:

-         Gesztenyetortát?

Perselus hatalmasat nyelt zavarában, hogy mennyire felbátorodott azóta a kis stréber, hogy elvégezte a tanulmányait, pedig még csak alig telt el azóta két hónap. Ahogy a lány kihívóan bámuló szemeibe nézett, majd orrában megérezte az édesség illatát, tudta, hogy elveszett. Hiába, a férfiak tényleg éhesen a legsebezhetőbbek.

Végül hatalmasat sóhajtott, és határozottan bólintott.

Mikor az utolsó falatot is lenyelte, és jólesően hátra dőlt a székén, Hermione vidáman mosolygott rá.

-         Akkor ha most megbocsát, én mennék aludni. Igazán köszönöm, hogy helyettem is rendet rak – kacsintott a boszorkány, majd eltűnt a konyhából.

Perselus életében először nevetett egy diákja szemtelenségén, majd néhány pálcasuhintással tisztára varázsolta a helyiséget. Az édesség még egy olyan emberben is, mint Perselus Piton, boldogsághormonokat szabadít fel.