Sötét volt, a Hold fénye nem tudott keresztüljutni az erdő sűrű lombkoronáján, erős szél süvített keresztül a tölgyesen, ide-oda csapkodva a földön az avart. Ősz volt, mégis, az időjárás kusza, a mozgó légtömegek ellenére nem hogy hideg, kifejezetten meleg volt a hőmérséklet, a fák még nem vetették le lombjukat, csupán néhány elsárgult, szinte barna levél hevert a talajon. Recsegtek, ahogy lépdeltek rajtuk, a neszre a fákon tanyázó baglyok hangosan huhogtak. Egy nő gyors léptekkel, szinte futva haladt végig a keskeny ösvényen, ruháját lyukak szabdalták, meztelen lábai tele voltak horzsolásokkal, kezében egy botot tartott. Már zilált, időnként háta mögé pillantott, követik-e. csak az ő mozdulatai visszhangozódtak. Megállt, hátát egy tölgynek vetette, és lassan lecsúszott a tövébe. Arcát fájdalom és fáradtság elegye torzította, gesztenyebarna szemeiben könnycseppek csillogtak, majd lassan kibuggyantak szeméből és végigfolytak arcán. Koszos volt, még a sötétben is látszott, hogy ahol a cseppek végigfolytak arcán, megtisztult a piszoktól bőre. Fejét lassan ölébe hajtotta, és keserves zokogásba kezdett. Teste remegett a félelemtől, nem tudta mitévő legyen. Barna haja kócosan omlott vállaira, nem észlelte többé a külvilágot, magába zárkózott.

Néhány órával korábban kezdődött meg a mindent eldöntő ütközet, lehunyt szemei előtt ott lebegett a kép, amint annyira ártatlan ember hal meg, az egész csatatér vérben fürdött. Túlerőben volt az ellenség, ezt mindenki tudta, de hittek magukban, hogy a szeretet legyőzheti a sötét oldal ármánykodását. Nagyszerű mágusok egész sora fekszik most mégis holtan néhány kilométerrel odébb, csak azért, mert feláldozták testüket a hit oltárán, a semmiért. A háború elbukott, Voldemort legyőzte azt az egyetlen embert, aki hatalmát megtörhette volna, Harry Potter is az által a pálca által lelte halálát, mint egykor szülei. A Nagyúr végleg visszatért, kegyetlen mészárlásba kezdett, és ő, Hermione Granger csak éppen csak, hogy meg tudott menekülni. Csodálta is, hogy már senki sem követi.

Fáradtan emelte fel fejét, csodák csodájára azonban nem a fekete semmiség látványa fogadta, egy pálca hegyét látta fényleni, és a pálca tulajdonosa ott állt a háttérben. Fekete csuklyája néhány helyen szakadt volt, de még így sem olyan rossz állapotú, mint a nőé. A férfi arcán gonosz mosollyal tekintett a le rá, fekete tincsei sötét szemébe hulltak, de még így is látszott a bennük égő vágy. Nem akart mást a férfi, mint gyilkolni, azon a helyen tudni a nőt, ahová való. Perselus Piton még sohasem érezte magát ennyire előnyös helyzetben, egy reményvesztett nő kuporgott előtte, pálcája már kihullott remegő kezéből és elgurult tőle, nem volt már benne erő, szemmel láthatólag elgyötört volt és gyenge.

A bájitalmester egy könnyed mozdulattal felemelte pálcáját, és kimondta a halálos átkot. Hermione még látta a felé tartó zöld fénycsóvát, szemei előtt látta elvesztett barátai arcát, majd melle közepébe csapott a csóva, ő pedig holtan terült el a fa tövében. Perselus Piton csak halványan elmosolyodott, majd dehoppanált a színhelyről.