Egy fiatal lány sétált az utcán. Későre járt már, a Hold magasan járt és bevilágította az utcát. Augusztus vége volt, ami füllesztő meleg időjárással párosult. Kellemes szellő fújt keresztül az utcán, mire a lány haja táncra kapott, és csak a levegőáramlat eltűnésével állt vissza normális helyére. A lány a sötét ellenére is jól kivehető jelenség volt. Magas, kreol bőrű, barna hullámos hajú, világító zöld szemekkel. Kecses alakja, és egyenes tartása arisztokratikus külsőt adott a lánynak. Ő volt Sylvia Mitchell, a híres auror, az aranyvérű boszorka, Dumbledore professzor egyetlen élő rokona, a kis unokája. 22 éves volt, de fiatal kora ellenére sok mindent megélt már. Ott volt mikor Voldemortot legyőzték Harry Potterrel, segített a Roxfort megmentésében, mikor bezárás fenyegette, és túlélte családja elvesztését is. Ez is épp elég lett volna, de mikor mindenki azt hitte a sok rossz helyére valami jó kerül, számára akkor következett be a rossz.

A Voldemort és halálfalói ellen háborúban elvesztette bátyját, és szerelme is eltűnt. Mindennek már három hosszú esztendeje. Senki nem tudta mi történt a férfival, és a napok múlásával a reményt is kezdte elveszteni, hogy valaha viszont láthatja szerelmét. Kislányával, a két és fél éves Majával élt együtt, a Roxfortban nagyapjánál, ahol a professzor kérésére a sötétvarázslatok kivédése tanári posztot töltötte be, immár két éve. Kislánya tökéletesen kedvesére emlékeztette, ezért még jobban szerette gyermekét, mint amennyire szeretni lehet egy gyereket. Tejfölszőke haja és szürke szemei az apja vérvonalából valók voltak, rá csak a kreol bőre emlékeztette.

Hosszú sétáját követően Roxmortsban, visszatért az iskola birtokára, és elindult a tó irányába. Egy fatörzsön ücsörgött és a kristálytiszta vizet szemlélte, mintha azt várná, előugorjon belőle valami. Nem tudta már mióta ül ott, csak érezte, hogy nincs egyedül. Egy férfi alakját vette észre mikor oldalra sandított, de nem volt mersze az idegenre fordítani tekintetét. A csuklyás alak helyet foglalt mellette a törzsön, de nem szólalt meg. Így ültek óráknak tűnő hosszú percekig, majd a férfi leemelte csuklyáját, és előtűnt hosszú szőke haja, mely csillogott a sötétben, mint valami fényforrás. Sylvia lassan felé fordult, és szemében könnyek csillogtak. Érezte szíve egyre ütemtelenebb zakatolását, majd a férfi nyakába vetette magát, és hosszú percekig ölelte, aki nem ellenkezett, de pár perc elteltével elhúzódott a lánytól, és mélyen a szemébe nézett. A fiatal nő szinte elveszett abban a gyönyörű tekintetben, és szeméből kibuggyantak a könnyek.
- Emlékszel még arra a napra 7.-ben karácsonykor? – kérdezte a férfi megtörve a néma csendet.
- Hogy is felejthetném el, életem legszebb napja volt. Azt hittem elvesztettelek.
- Örökre veled maradok kedvesem, hiszen szeretlek. Veled és a kislányunkkal.
- Úgy szeretlek Draco. De hát mi történt?
- Voldemort nagy erejű átkot küldött felém, mikor megtudta, hogy én vagyok az áruló, elvesztettem az eszméletemet, és egy fényes virágokkal teli réten tértem magamhoz. Ott volt csupa olyan barátom és rokonom kik már rég meghaltak. Ekkor döbbentem rá a szörnyű valóságra, a sötét nagyúr egy adavát küldött felém, és én is meghaltam.
- De hát… - Sylvia nem tudta folytatni, megrettent és elhúzódott az idegentől. – Ha te halott vagy, hogy lehetsz most itt? – kitört belőle a zokogás.
A férfi megérintette a lány arcát, melytől a nő megborzongott, ahogy érezte a jéghideg kéz érintését. – Ne sírj! Sokkal szebb vagy mikor mosolyogsz.
- Már csak öt percem van, és többé nem találkozunk Silvy, csak azért jöttem, hogy elmondjam mindig veled, leszek.
- Mégis hogy ha most itt hagysz?
- Itt belül. – a férfi megfogta kedvese kezét, és a szívére helyezte. Majd folytatta. – Tudod, hogy nem vagyok a szavak embere, de hidd el szeretlek. Azért is jöttem, hogy utoljára érezem tested melegét ajkaid ízét, bőröd bársonyosságát. – lehajolt, megsimogatta a lány arcát, majd lágyan megcsókolta az ajkait.
A csók rövid volt, de annál szenvedélyesebb és érzékibb, majd a férfi újra fejére emelte csuklyáját, kezet csókolt a lánynak és egy halk pukkanás kíséretében eltűnt.

Silvy hossz percekig állt még ott egy helyben, majd elindult a kastély irányába. A második emeleti szobája irányába ment. Mikor halkan kinyitotta az ajtót, elégedetten látta, hogy szőke angyalkája már az igazak álmát aludta. Átöltözött hálóingébe majd bebújt az ágyába és azonnal elnyomta az álom. Álmában újra az a fiatal szerelmes kislány volt, aki még nem ismeri az elvesztés fájdalmas érzetét.