Fertőtlenítő összetéveszthetetlen illata. Ez volt az első, melyet félálomban érzékelni tudott. Csukott szemhéjain keresztül érezte, amint a napsugarak lágyan simogatják végig arcának finom vonásait. Gyengéden csiklandozták nyakát a kócos hajtincsek, amik álmában feje és válla közé szorultak. Lassan tudatosult benne – szemeit még csukva tartotta -, hogy végtagjait zsibbadtnak érezte, mikor óvatosan megmozdította őket, azok ólomsúlyúnak tűnnek. Majd egy pillanat műve alatt fejébe éles fájdalom nyilallt, pontosan a halántékaiba. Rosszullét vett rajta erőt, s a fertőtlenítő szaggá változott tudatában. Nem merte kinyitni szemeit, mintha attól tartott volna, az is újabb fájdalmakat szül.

Arcán fáradt-fájó fintorral fordult az oldalára, lábait felhúzta, amennyire csak tudta, karjaival átölelte magát, úgy ringatózott. A kellemetlen fájdalmak enyhültek, a rossz közérzet múlt. Már csupán valami megfogalmazhatatlan érzés marta belülről, de ő maga sem tudta, mi. Csak ring-ringatózott, míg újra álomba nem merült.

Mikor ismételten magához tért, egy hűvös tenyeret érzett a homlokán. Ismeretlen volt az érintés, de a tulajdonosát körüllengő illatot biztosra vette, hogy már korábban is érezte. Óvatosan nyitotta résnyire szemeit, de a hirtelen fénytől nehezen tudott csak fókuszálni az arca, majd mikor sikerült, meglepődött nyögés hagyta el ajkait.

- Ennyire azért nem kell tőlem félni, kisasszony – felelte cinizmussal a férfi, majd kezét visszahúzta a lány homlokáról.

- Én csak… elnézést, professzor… de hát maga… - dadogta, nem tudta, hogyan is mondhatná ki tapintatosan a tényt, mely szerint -… meghalt.

- Akkor mégiscsak jól éreztem, hogy maga lázas – gúnyolódott tovább a tőle megszokott stílusban. Mikor látta a lány sápadt arcát, hozzátette – ha halott lennék, nem társalognék itt önnel, Miss Granger!

Hermione nem tudta, mit is válaszoljon erre, de nem is volt lehetősége, mert Piton professzor ekkorra – viszonylag – óvatosan megemelte kissé a hátánál fogva, és egy lázcsillapító főzetet diktált bele a megkövült lányba. Ő csak meredten nézte a tanárt, nem mert hinni a saját szemének. Hiszen a férfi meghalt, miután Nagini megmarta, és átadta az emlékeit Harrynek. Hogy lehet akkor mégis, hogy itt van, és éppen őt ápolgatja?

Ha lehet, még jobban elsápadt a hirtelen tudatosuló gondolatra, hogy ő épp gondozásra szorult. Hiszen amikor este lefeküdt aludni, még nem is volt semmi baja. És hol van Ron? Miért nem ő ápolja, ha valóban beteg? Hirtelen annyi kérdése lett volna, amire választ szeretett volna kapni, de nem volt benne biztos, hogy Piton professzor hajlandó lenne válaszolni mindazokra.

Óvatosan körbepillantott a helyiségben, mire tudatosult benne, hogy a roxforti gyengélkedőn fekszik, s a körülötte lévő ágyak egytől egyig üresek.

- Mi fáj, Miss Granger? – kérdezi halkan a tanár, mire hangja visszarángatja a lányt a valóságba.

Miss Granger? Hiszen őt már évek óta nem szólította így senki, egészen azóta, hogy feleségül ment Ronhoz, és a legifjabb Mrs. Weasley lett belőle. Hát a professzor erről nem tudna?

- Miss Granger, jól van? – Piton kezdte elveszteni a türelmét, ezért próbálta rákényszeríteni a lányt, hogy nézzen rá.

Hermione a bizonytalanságában képtelen volt az oly sok éve holtnak hitt férfi szemébe nézni, igyekezett tekintetét más irányba fordítani, hogy a férfi nem tudja legilimentálni. Ám abban a pillanatban, mikor pillantása az éjjeli szekrényen álló tükörben saját képmására esett, kétségbeesett sikoltás hagyta el ajkait.

Ugyanaz a fiatal kislány nézett vissza rá, mint aki sok évvel korábban először tette be a lábát Roxfortba, s került kapcsolatba a varázsvilággal, a mágiával. Bozontos hajat látott, máskor tudásvágytól – most tompán – csillogó barna szemeket, kissé ferdén nőtt fogacskákat. Sírni tudott volna a felismeréstől, ahogy végigtapogatta arcát, mely szerint ismételten tizenegy éves diáklány vált belőle, holott lélekben már a harmincas éveiben járó felnőtt nő volt.

- Jobban beverhette a fejét az troll, mint bárki hitte – morogta Piton, majd elengedte a lányt, felállt az ágy széléről, s a gyógyszeres szekrényhez sétált.

- Miféle troll? – nyögte rémületében Hermione, ugyanis fogalma sem volt róla, miről beszél a férfi.

- Bizonyára memóriazavarokat is okozhatott a sérülés, ha nem emlékezik rá, hogy néhány napja a mosdóban egy kifejlett hegyi troll támadt magára. Kevésen múlott, hogy Dumbledore professzor meg tudta előle menteni.

A lány hüledezett, hogy ez meg hogy lehet, hiszen amikor - az ő emlékei szerint – több mint húsz esztendővel ezelőtt ez az eset megtörtént, Harry és Ron mentették meg, s az az este egy életre szólóan barátokká tette őket. De ha nem mentették most meg, akkor az azt jelenti, hogy… Nem, arra még gondolni sem szabad!

- A barátaim nem látogattak meg? – kérdezte vékony hangon.

- Kisasszony, maga elfelejti, hogy önnek nincsenek barátai. Túl okoska ahhoz kegyed, hogy bárki is elviselje önt egy percnél tovább – mondta Piton kissé megdöbbenve, s nem tudott mit kezdeni a helyzettel, mely szerint a lány sírva fakadt a hallottak miatt.

Hermione kétségbeesett, hogy ha nincsenek barátai, mindaz, amit ő valóságnak hitt, csupán… csupán egy álom volt. Már pedig ez volt a kegyetlen valóság, mely szerint az addigi színes, kalandos élete egyszerre keserű, sötét semmivé lett. És ha nincsenek mellette a barátai, akkor magányos. Mi lesz így vele?

Ezek szerint sosem talált rá Harry az ő segítségükkel a Bölcsek kövére, nem jutott le a Titkok Kamrájába, nem ismeri a keresztapját, a szülei valódi elárulóit, nem versenyzett a Trimágus tusán, nem jártak a Misztériumügyi Főosztályon, él Dumbledore professzor, de ami a legrosszabb, él Voldemort is. És annyi kaland, szép emlék lett hirtelen hazugság, hogy Hermione képtelen volt ép ésszel felfogni. Csak görcsösen zokogott, közben professzora magatehetetlenül figyelte, nem tudván, mi okozza a lányban ezt a viselkedést. Csupán abban volt biztos a jeleket látva, hogy hatalmas lelki megrázkódtatás okozhatja.

A lány még hosszú percekig szipogott, mikor végre kissé uralkodni tudott az érzésein, majd meglepően tiszta fejjel fordult a férfi felé, hogy egy olyan kérést tegyen felé, melyről előre tudta, megbánja, de ha nem teszi meg, beleőrül.

- Kérem, törölje az emlékeimet! – Könyörögve mondta, úgy is nézett a fekete szemekbe, ahol először megütközést látott, majd értetlenséget.

- Attól tartok, nem értem önt, kisasszony.

- Ahhoz, hogy újra tudjak mindent kezdeni, több mint húsz évet kell elfelejtenem – magyarázta halkan a lány, a férfi pedig érdeklődve hallgatta. Hermione megpróbálta érthetően előadni az okokat, de mikor a tanár hitetlenül nézett rá, akkor mérgesen kiabált rá. – Ha nem hisz nekem, akkor legimentáljon, nem fogok védekezni.

Piton nem tudta, mit higgyen, de a tanítványa kétségbeesett tekintete végül meggyőzte, hogy merüljön bele a gondolataiba. Tudta, hogy ezzel a tettel az állása forog veszélyben, de úgy vélte, most az egyszer kivételt tehet. Egymás után pergett le előtte több száz képkocka egy felnőtté lett nő életéből, egészen addig, míg fel nem ébred a gyengélkedőn és tudatosul benne, hogy a tudatában létező világ, csupán képzett, megálmodott, valótlan.

- Megteszi? – kérdezte suttogó hangon a lány, mire a férfi egy mély lélegzetvétel után bólintott.

Perselus Piton tudta, annak ellenére, hogy egy általa utált, griffendéles okoska kéri minderre, kínzás lenne nemet mondani, mert nincs is annál nehezebb, mint felnőttként egy gyermek testében raboskodni. Abban a pillanatban tiszteletet érzett a lány iránt, hogy képes volt bátorságot meríteni, s erre kérni őt, hogy képes mindezt eldobni.

Hermione megkönnyebbülve törölte le arcáról a könnycseppeket, s abban a reményben dőlt hátra a párnáira, hogy képes lesz még egyszer végigjárni a hosszú, vérrel és fájdalommal járó utat. Úgy érezte, muszáj megtennie, mert nem bírná elviselni, hogy az általa oly nagyon szeretett emberek idegenként tekintsenek rá, ne csillapítsák szeretetéhségét. Mert magányosan, emlékek nélkül még mindig könnyebb élni, mint a kínzó emlékekkel, melyek emlékeztetik mindarra, amit elveszített.

Boldog sóhaj szakadt fel torkából, ahogy hallotta professzora halk szavát, mellyel a feloldozást adja számára:

- Exmemoriam.