Valami leírhatatlan erő vonzott az elérhetetlenhez,
Mit nem tudok máshoz hasonlítani, csak a szerelemhez;
Hiú ábrándok szülték e pokoli fájdalmakat,
Mikor rám néztél, nem láttál többet, mint mocskot, sarat.
Nem láttál a szívembe, így lett testem is láthatatlan,
S mit velem műveltél, már te is tudod, megbocsáthatatlan;
Sértések kereszttüzében éltem le életem, hozzád oly’ közel,
De te mégis távol voltál, s engem ma már más karja ölel.
Te sosem hittél az igaz szerelemben, csak a gyűlöletben,
Nem volt számodra hit az emberekben, csupán a holttestekben.
Tudod jól – talán túl késő már, de megtudtad -,
Te hibáztál, te választottad a rossz utat.
Ma már talán bánod, hogy nem hittél nekem, s nevettél,
Utólag jöttél rá, szerettél, mégis örökre elveszítettél.
Minden reggel, ha felnézel az égre, mosolygok rád,
Hisz szerettelek, s ami történt, nem a te hibád.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
