A villámlás teljesen bevilágította a kis helyiséget, majd újra elsötétült. Néhány pillanattal később hatalmas mennydörgés rázta meg a kastélyt, mire a sötét szoba lakója felébredt. Hallotta az ablakpárkányon az esőcseppek egyenletes koppanását, a szél süvítő sípolását. A nő – mint minden hasonló éjszakán – kikelt baldachinos ágyából, meztelen lábait egy vékony papucsba csúsztatta, s lassan az ablakhoz sétált. A vastag üvegfal mögül nézte a vihart, s ajkait elhagyta egy halk, de annál keserűbb sóhaj. Annyi idő eltelte után is, akárhányszor tombolt az időjárás, belőle újra és újra előtörtek a keserű emlékek. Ahogy a régi pillanatképek végigperegtek gondolataiban, egy kövér könnycsepp gördült ki mogyoróbarna szeméből.

Habozva felemelte apró kezeit, s kinyitotta a kétszárnyú ablakot. Ahogy a torlasz eltűnt a hatalmas légtömeg útjából, beáradt a szobába az augusztusi friss levegő. A nő szorosra fonta maga előtt a karjait, szinte beleborzongott a viharos szél cirógatásába. Néhány esőcsepp betévedt a helyiségbe, de őt ez a legkevésbé sem zavarta, csak hagyta, hogy a bánat újra szétáradjon a testében. Könnyei fátyolán át a szél vad, őrült játékát nézte, ahogy szinte kicsavarta a fákat a földből, tépte a lombokat, ágakat, fodrozta a tó felszínét.

Annyi évvel korábban, épp egy ilyen éjszakán sétált ki a férfi az életéből. A férfi, akitől a világot vágyta, de végül leginkább könnyeket, keserűséget kapott.

- Nem lehetek hálátlan, az újrakezdés lehetőségét is tőle kaptam meg, az okot, hogy ne adjam föl az életemet! – vitatkozott saját magával.

Hosszú perceken, talán órákon keresztül állt az ablakban szabadjára engedve fájdalmát, hogy abból merítve, s arra építve reggel újra legyen elég ereje felkelni, s élni az életét a megszokott módon. Hiszen a férfi tudtán kívül is okot szolgáltatott neki, hogy ne adja fel, ne hagyja abba, hanem folytassa, amit megkezdett, élje az életét.

Az eső csendesedni látszott, enyhült a szélfúvás, mire nyikorogva becsukta az ablakot. Kissé átázva, átfázva sétált vissza ágyáig. Fáradt volt és kimerült, arra sem volt ereje, hogy megszárítkozzon. Kibújt papucsából, végigdőlt a puha ágyon, s szinte azonnal elaludt. Takaróját már csak teljes öntudatlanságában húzta magára.

Reggelre már csupán víztócsák, s néhány letört faág bizonyította, hogy éjszaka mekkora vihar tombolt. A nyár végi napsugarak bársonyosan melengették a tájat, madarak csiripeltek a rengeteg fáinak lombkoronáján. A tökéletes kontraszt volt a néhány órával korábbi eseményekhez képest ez a béke, nyugalom.

A kastély ódon falai szilárdan álltak helyükön, magas csúcsai úgy meredeztek az ég felé, mint egykor Bábel tornya. Szinte vibrált az építmény körül a tudás, a mágia, s ez a hely olyan titkok tudója volt, amit a legtöbb ember ép ésszel fel sem foghat. Sötét és édes titkok éppúgy beleivódtak a falakba, ez adta az egész misztikumát. A kastély körül elterülő park zöld gyepén csillogtak az esőcseppek, mint több milliónyi gyémánt, a tó víztükre sima volt, csupán néhány kósza hullám fodrozta a felszínét.

Csend volt, nyári álmából lassan ébredezett a tündérkastély, hogy nemsokára újra benépesítsék lakói. Régiek és újak, idősek és fiatalok. A Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola az új tanévre készülődött, a tanári kar lázasan készítette elő a következő hónapok menetrendjét, tantervét.

A tanári szoba a korai óra miatt viszonylag csöndbe burkolózott, mindössze a kávéscsészék mélyéről tompán hallatszódó szürcsölések vertek zajt a helyiségben. Miután halkan koccant valamennyi csésze az ezüst tálcán, egy halk torokköszörülést követően valamennyi tanár elfoglalta helyét, és az igazgatóasszony kezdett beszédébe.

-         Kedves kollégáim, egy újabb, minden bizonnyal sikeres tanév áll előttünk. Voltak dolgok, melyek az elmúlt évtizedek során változtak, de egy valami sajnos úgy tűnik, örök. A kellemetlen ügy – mint valamennyien tudjátok – a Sötét varázslatok kivédése tantárgyat betöltő tanár személye. Örömmel jelentem be, egy nagyszerű tapasztalatokkal rendelkező professzort sikerült megnyerni a következő évre, aki már korábban is hosszú éveket töltött intézményünkben mind diákként, mind tanárként – magyarázta Minerva McGalagony professzor, mire a tanárok körében halk kíváncsisághullám futott végig.

Az idős boszorkány lopva a faliórára pillantott, s elégedetten konstatálta, új alkalmazottja bármely pillanatban befuthat. Nem kellett csalódnia, pontban - mikor az óra elkongatta a nyolc órát – erőteljes kopogás hallatszódott az ajtón, majd nyikorogva kinyílt a mívesen faragott bejárat.

Újabb hullám futott végig a tanárokon, ezúttal a döbbeneté. Mindenkire számítottak, csak rá nem. A férfi merev egyenességgel lépett be a szobába, fekete talárja csak úgy úszott utána a levegőben. Fekete szemei érzelemmentesen futottak végig a helyiségben tartózkodókon, s üdvözlésképpen aprót bólintott feléjük, majd az igazgatóasszony felé fordult, hogy köszönés gyanánt kezet csókoljon neki.

Az egykor hollófekete hajat immár ősz tincsek szabdalták, szemei sarkában apró ráncok gyülekeztek. De volt, ami nem változott. A horgas orr és pengevékony ajkak ugyanúgy helyezkedtek el a karizmatikus arcon, mint hosszú évekkel korábban. A férfi bőre sápadtabb volt, mint valaha, vékony, de annál magasabb testalkata fekete talárja jótékony takarásába volt rejtve. Hosszú ujjait összekulcsolta mellkasa előtt, mikor helyet foglalt az egyetlen üres karosszékben, s mikor tátott szájjal bámuló kollégáira nézett, felvonta csöppet fekete szemöldökét. Valamennyien idegesen, szégyenkezve fordultak el, néhányan kissé el is pirultak, mindössze a sarokban megbúvó fiatal tanárnő figyelte továbbra is; a hitetlenkedés teljes mértékben arcára volt írva.

Perselus Piton gúnyosan jegyezte föl tudatába, pont olyan volt mindenki reakciója, mint amire számított. Ki hitte volna, hogy ennyi év után visszatér Roxfortba, húsz esztendővel az után, hogy saját kezűleg ölte meg az iskola előző igazgatóját. Látta a sarokban ülő sötét alak sziluettjét, szinte testén érezte az ismeretlen pillantását, de arcát nem tudta kivenni a félhomályban.

-         Khm – köszörülte meg torkát az igazgatónő –, azt hiszem Perselus Piton professzort senkinek nem kell bemutatni. Nos, a következő évben ő fogja oktatni az SVK-t – McGalagony professzor tisztában volt vele, hogy kollégáit szinte sokkolta a bejelentéssel, de úgy érezte, helyesen döntött. Legyen meg a férfi vágya, vezekelt ő már sokszorosan a bűneiért. Halványan a tanári karra mosolygott, majd folytatta az értekezletet.

-         Tehát, a gyerekek három nap múlva érkeznek, az idei évben huszonöt új diákunk lesz, a beosztási ceremónia azonban a szokásostól eltérően fog ezentúl folyni. A korábbiakkal ellentétben a gólyákat nem én fogom szólítani a besoroláshoz, hanem Granger professzor volt olyan kedves, és átvállalta a posztot.

Piton megdöbbenve kapta fel a fejét egykori tanítványa nevének hallatára, s tekintetével azonnal keresni kezdte. Mivel nem látta a nőt, kizárásos alapon a sarokban ülő személyt azonosította a volt griffendélessel. - Ez megmagyarázza, miért méregetett oly hosszan – gondolta gúnyosan a férfi, majd belenyilallt a felismerés – ennyi év alatt mennyire megváltozhatott. Bármennyire is próbálta, nem tudta továbbra sem megpillantani Granger arcát, aki ha lehetséges, még inkább a sarokba húzódott.

A férfi elmerengett a múlton, miközben McGalagony tovább folytatta beszédét a tanévvel kapcsolatban. Oly messzinek érezte már azokat az éveket, mikor utoljára az iskolába tartózkodott, mintha egy élettel korábban történt volna. Annyi minden történt húsz évvel korábban, hogy az szinte kitett volna egy életre való eseményt. Perselus előtt újra és újra lepergett az a katasztrofális este, mikor Albus Dumbledore könyörgött neki, és ő megölte. Menekülnie kellett, menteni az életét, mert ha marad, Harry Potter minden bizonnyal a saját kezével ölte volna meg. Persze, a fiú nem tudhatta, hogy mindez egy olyan hatalmas koponya terve volt, mint Dumbledore.

Hosszú éveken át menekülnie kellett, és mégis képben maradni, hogy azt a konok, önfejű fiút segítse. Egy volt a céljuk, elpusztítani a Sötét Nagyurat, s meglelni a saját békéjüket. Semmi sem volt nehezebb az életében, mint a feladatát elvégezni. Bizonygatni a hűségét Voldemort előtt, s közben kritikusan ügyelni arra, semmi olyat ne kövessen el, ami még inkább elvághatná a bűnbocsánattól.

Mérhetetlenül magányos volt ezekben a végeláthatatlan években, s időként már azon kapta magát, hogy ő, aki sohasem szerette mások jelenlétét, görcsösen vágyódik visszatérni a társadalomba. Abba a civilizációba, ami kivetette magából az igazgató halála után.

Az idő múlásával egyre lehetetlenebbnek látta helyzetét, s talán fel is adta volna, ha lelkiismerete engedi.

De az ígéretének pallosa kegyetlenül ott lengett a feje fölött bármerre ment, bármit tett. Nem hagyott számára menekülő útvonalat. Ki kellett tartania, és ő igyekezett megtenni minden tőle telhetőt.

A valóságba kollégái mozgolódása zökkentette vissza, ebből azt a következtetést vonta le, hogy a megbeszélés véget ért. Hálás volt e miatt, mert tudta, ha továbbra is a múlt fogságában reked tudata, felrémlett volna előtte mindaz, ami elől tizennégy esztendővel korábban elmenekült.

Miután munkatársai elhagyták a helyiséget, egy apró sóhajt engedett meg magának. Hiába, ő is öregszik.

-         Nem hittem volna, hogy még valaha viszont látom – hallott egy kísértetiesen ismerős hangot a sötét sarokból, s döbbenten vette észre, mégsincs olyan egyedül a szobában. Átkozta ilyenkor az idő múlását, mert egykori kémkedéssel eltöltött évei során tökéletesre csiszolódott éleslátása, jó megfigyelő készsége kopni kezdett.

-         Én sem hittem volna, hogy épp itt botlok önbe, Granger professzor - az utolsó két szót gúnyosan ejtette, de belül egy kis hangocska azt súgta, ez nem fair a nővel szemben.

-         A modora semmit sem változott, pedig ennyi év után az ember azt hinné, képes megbékélni a világgal – a szavak egyre közelebbről szóltak, de a nőnek még mindig csak a sötét körvonalai látszódtak.

-         Érdekes, hogy éppen maga van ezen a véleményen, hiszen tisztában kéne lennie a körülményeimmel, miért is mentem el annyi évvel ezelőtt – az odavetett mondat szíven találta a boszorkányt, és keserű emlékeket idézett fel benne, melyekről azt hitte, örökre a sötétben maradhatnak. – Na és meséljen, kérem, hogy van a mélyen tisztelt Harry Potter? – forgatta meg a tőrt Hermione szívében.

-         Voltam oly bolond az elmúlt majd másfél évtizedben, hogy aggódtam magáért, gondolkoztam azon, hogy mi van önnel, jól van e, csak azért, mert a lelkiismeretem ezt diktálta, a szívemről nem is beszélve. De most rá kellett jönnöm, hiba volt és fölösleges időpocsékolás – szűrte dühösen a fogai között a nő a szavakat.

Piton teljesen elveszítette a fonalat. Miért gondolt rá ez az átkozott boszorka az elmúlt években azok után, ami legutolsó találkozásukkor történt. A lelkiismerete miért késztette erre? Annyi idő eltelt, de úgy látszott számára, mindkettejükben maradtak a tüskék a régből.

Nem tudta eldönteni az elhangzottak után, milyen véleménnyel van róla Granger, de mikor szembetalálta magát a dühösen csillogó, gyűlölettől égő szempárral, választ kapott. De abban a minutumban úgy érezte, bárcsak ne tudta volna meg.

A tizennégy évvel korábban történtek ismeretében nem lett volna rá oka egykori tanítványának, hogy így érezzen iránta. Az eseményeket követően éppen az ellenkező véleményen volt, pont neki kellene hasonló érzelmeket táplálnia az asszony iránt. De ahogy az dühtől remegve elvonult előtte, s kiviharzott a szobából, ő csak csalódott volt.

Csalódott, mert ez a nő már nem az volt, akit egykor ismert.

Nem az a lány, akit szeretett.