Másnap reggel egymás mellett ébredtünk, és olyan boldog voltam, mint még soha. Mikor kinyitottam a szememet, egy gyönyörű élénkzöld szempárral találtam magamat szemben, és szinte elvesztem a tekintetében. Lassan odahajolt hozzám, és megcsókolt, én meg viszonoztam. Karjait éreztem a hátamon, a tökéletes biztonság volt az számomra, olyan amilyet csak két ember mellett éreztem. Ő és apám, a két férfi az életemben, tudtam, míg mellettem vannak, nem érhet semmi baj.

Olyan dél felé másztunk ki az ágyból, szerencsére éppen szombat volt, így nem kellett lógnunk az órákról. Apa száz, hogy nem értékelte volna, főleg ha a miértet is tudja. A reggelit már lekéstük, így hát felbaklattunk a klubhelyiségbe, végig szorosan egymás kezét fogva, és mikor megláttak minket háztársaink, elkerekedett a szemük. Mi mosolyogva letelepedtünk az egyik kanapéra, és nevetgéltünk. Újra a röhögőgörcs átok, illetve a rózsaszín haj volt a nevetés tárgya, mikor megjelent a lépcső tetején Mark és Laura, ők is igen vidámnak látszódtak. Lezuttyantak mellénk az ágyra és kérdő tekintettel néztek ránk.

- Mi van? – mosolygott ránk Lau, majd Markra és egy mindent tudunk pillantással néztek kettősünkre.

- Mi lenne? Csak jó kedvünk van, jó hangulatban telt a tegnapi gyakorlás – mondtam ártatlan tekintettel, és közelebb bújtam Danhez.

- Csak nem? Végre elmondta ez a sügér? Úgy örülök, olyan szép pár vagytok.

- Micsoda, Lau, te is tudtad? Én csak Marknak mondtam el. Honnan… haver, eljárt a szád?

- Nem azért, de nekem sem mondtad volna el, ha nem kérdezek rá, és gondoltam, nem lehet baj, ha Lau is tudja. Mér’, nincs igazam? – kérdezte Mark, majd elkezdett nevetni.

- Na és gyakoroltatok, aztán hirtelen egymás karjaiban kötöttek ki? – kíváncsiskodott szőke barátnénk.

- Most komolyan részletezzük? – kérdeztem vissza, mire ők bólogattak, én nagy levegőt vettem, és Dannel, egy pillantás elég volt, tudtam, mit mondhatok és mit nem, majd elkezdtem. – Szóval, az a lényeg, hogy eltalált egy röhögőgörcs átokkal, mire én transzvesztitát csináltam belőle, nevetgéltünk, meg minden, aztán poénkodtunk, kaptam egy visszautasíthatatlan, ajánlatot, majd volt csikiháború, meg vallomások és ennyi.

- Romantikus – mosolygott Mark, és puszit nyomott barátnője arcára. – Milyen ajánlat volt? – fordult Dan irányába.

- Ja, csak mondtam, hogy ha gondolja, elintézem, hogy egy szúrcsókkal töltse az éjjelét, mert kezdetben nem értékelte az ötletemet, hogy velem aludjon – mosolygott, és átölelt hátulról.

- Nem megyünk ebédelni, korog a gyomrom – jelentettem ki, mire mindenki helyeslően bólintott, és kiléptünk a Kövér Dáma portréján.

Egész úton tréfálkoztunk, aki látott minket, azt hihette, hogy teljesen elment az eszünk, hát még mikor csatlakoztunk a nagyteremben az asztalunknál ülő Gerda, Nia, Aaron trióhoz, akiknek szintén kirobbanó kedvük volt. Az ebéd nagyon vidám hangulatban telt, lehet, hogy azt lehetett rólunk hinni, hogy már megint ittunk, csak mi tudtuk, hogy más van ránk ilyen bódító hatással. Ráadásul még nekik is el kellett mesélni, mi történt tegnap este a szükség szobájában. És hát mit is mondjak, kitörő örömmel fogadták összejövetelünk hírét, és ennek fényében úgy döntöttünk, itt az ideje ünnepelni.

Előre elterveztük, hogy lemegyünk majd a konyhára, a házimanók biztos szívesen adnak majd nekünk sütiket, esetleg le tudunk nyúlni egy kis vajsört is. Tehát, a terv már megvolt, és az is, hogy a buli helyszínének kijelöltük a Szükség szobáját. Egész ebéd alatt észre sem vettem, hogy apa a tanári asztaltól úgy figyelt minket, mint aki tudja, hogy rosszban sántikálunk. Ez csupán akkor tűnt fel, mikor indultunk és hátulról megfogta a vállamat.

- Khm, Mercedes, beszélni akarok veled, most! – mondta, majd elindult a pincelejáró felé.

- Majd megyek, találkozunk a megbeszélt helyen – mosolyogtam biztatóan, pedig a gyomrom görcsölt, rettegtem, mit akar apa, bár volt egy-két tippem.

Aztán elsiettem utána, már a lépcső közepén járt, mire utolértem, ő rám sem nézett, tudtam, jön a hegyi beszéd, és akkor mosolyszünet. Csak kicsit tévedtem, de már párszor említettem, tévedni emberi dolog. Belépett a sötét szobájába, elég ritkán jártam ott, borzasztott a sok kotyvaléka és a sötét, de erélyesen intett, hogy menjek be, tehát nem volt választásom.

Varázsolt két széket, és az asztalra egy gyertyát, ami kevés fényt adott a szobának, de így sem volt túl világos. Én csendben leültem, ő velem szemben, és engem figyelt. Kerültem a pillantását, és meg sem szólaltam. Vagy 10 percig némán ültünk, végül én untam meg előbb a csendet, mert úgy éreztem, mintha a gondolataimban mászkálna. Belepillantottam a szemeibe, nem tükröztek érzelmet, bár ez velem szemben ritka volt.

- Miért kellett idejönnöm? - tettem fel a kézenfekvő kérdést, mire ő elmosolyodott.

- Nem beszélgethetek egy kicsit az egyetlen lányommal? – kérdezett vissza, és én is halványan mosolyogtam, de a gyomrom még mindig görcsölt. – Úgy láttam, jó kedved van, csak nem rosszban sántikáltok?

- Ugyan, apa, mégis mit gondolsz, úgy ismersz minket, hogy rosszalkodjunk? – kérdeztem ártatlan bociszemekkel, és elővillantottam legelragadóbb vigyoromat.

- Ami, azt illteti, igen.  Főleg, ha a közelben vannak a barátaid. McGalagony professzor azt mondta, látott titeket a folyosón, és hát, hogy is fogalmazzak, már megint úgy tűnt, mintha ittatok volna. Hallgatom a te verziódat!

- Éhgyomorra nem jó inni – jelentettem ki, mire ő megint mosolygott.

- Tehát, tagadsz?

- Nem ismerek be olyat, ami meg sem történt, szimpla jókedv. Baj?

- Dehogy. És minek köszönhető? – ez volt, amit utáltam apában, tudta az igazat, de az én számból akarta hallani.

- Lehet, hogy a tegnap estének.

- Mi történt tegnap este?

- Dannel voltunk a Szükség szobájában, és gyakoroltunk.

- Ez ok a jó kedvre?

- Ja.

- Kérlek, mikor velem beszélsz, ne használd a szleng szavaidat. Tehát, mi történt abban a szobában? Mondd csak!

- Az a hülye rossz igét mondott ki, és így eltalált egy nevetőgörcs átokkal, mire én, hmm, szóval kicsit megbosszultam.

- Ugye, nem párbajoztatok? – kérdezte, az úgy-is-tudom-mi-történt képpel, mire belőlem kitört a nevetés.

- Apa, nem ismered a saját lányodat? Én és a párbaj? Dehogy, csak egy egyszerű transzformációs átkot küldtem rá, aztán a pálcák el is tűntek. Bár, lehet, hogy párbajoztunk, nem emlékszem.

- Mercedes, a sírba viszel, mi lenne, ha nem ilyen burkoltan fogalmaznál? – sóhajtott apa, én meg átültem az ölébe.

- Szóval, szerintem, úgyis olyan okos és nagy varázsló vagy, nem mondom meg, mi történt – mosolyogtam, és egy puszit adtam az arcára.

- Bókolsz nekem, te lány? Ezt tuti, hogy nem tőlem örökölted, de igazad van, tényleg tudok egyet, s mást, arról, hogy mi történt tegnap este, csak jó lett volna, ha te mondod el, azt hittem, vagyunk olyan jó viszonyban – mondta csalódottan, én pedig egyre jobban mosolyogtam.

- Jaj, apa, most mit vársz, hogy kiöntöm a lelkemet? Jó legyen, na szerelmes vagyok. Tessék, most örülsz? – néztem rá, most már ő is mosolygott.

- Azt hittem, vénlánynak a nyakamon maradsz, itt volt az ideje, hogy végre legyen egy fiú az életedben.

- Atya úr isten, ezt komolyan az én konzervatív, griffendél gyűlölő apám mondta, aki élete legtöbb idejét a kotyvalékaival tölti? – viccelődtem vele, és megöletem. – Féltékeny vagyok.

- Mégis kire?

- Inkább mire? A bájitalokra, az üstökre, és az egyéb vackaidra – jelentettem ki, mire mindketten nevettünk.

- Na, mintha te olyan sok időt szerettél volna tölteni ősz öreg apáddal? Én is féltékeny lehetnék a barátaidra, és egy Piton, ne feledd, nem utálhatja a bájitalokat.

- Akkor kvittek vagyunk, de akkor sem érdekelnek a mérgek. Ja és nem sántikálunk rosszban, csak egy kis buli, amolyan griffendél módra, az iskolai okos hetes.

- Inkább szerény hetes, találóbb név, nem? – viccelődött, amire nem is emlékszem mikor volt utoljára alkalmunk.

Az a baj, hogy igaza volt, tényleg elhanyagoltam, nagyon keveset voltunk együtt, kicsit eltávolodtunk egymástól, pedig életem első 11 évét, el sem tudtam nélküle képzelni, most meg ott voltak a barátaim, ők egészítették ki az életemet. Ami elég abszurd volt, egy Pitonnak olyan barátai, mint amilyenek nekem voltak, sőt, egyáltalán egy Pitonnak barátai. Tudom, hogy apának egykoron nem igazán voltak, mert nem bízott az emberekben, de én ebben a szöges ellentéte voltam. Csak azt tudnám, hogy kitől örököltem, nem anyától, az biztos, ő is tipikus mardekáros volt. Talán soha sem tudom meg.

A délután további részét a parkban töltöttük, egymásba karolva sétáltunk a tó körül, beszélgetve a múltról, az elmúlt évek történéseiről, és apa mesélt a gyerekkoráról, azokról az évekről, mikor még nem volt senkije, de már a suliban tanított, aztán anyáról, a megismerkedésükről és a kapcsolatukról.

Anya hetedikes volt, és ő volt a bájitaltan tanára, és egy alkalommal anyának, Merrynak büntetőmunkát adott, segítenie kellett az iskolai bájitalkészlet feltöltésében, és ott, akkor felizzott valami. Merry befejezte a sulit, összeházasodtak, New Yorkba költöztek és megszülettem én, majd Josh. Anyáról tudni kell, hogy Black volt, Narcissa Malfoy unokahúga, hiszen az apja Narcissa bátyja volt, aki a halálfalók körének tagja volt. Állítólag anyát sohasem vonzotta a sötét oldal, legalább is apa szerint nem. Akkor úgy gondoltam, hogy teljesen mindegy, eggyel több vagy kevesebb halálfaló már mindegy lenne, akkor is, ha az az egy az anyám. Mégsem volt mindegy, hiszen ha az volt, Josht is belerángathatta a dologba.

Végül sötétedés körül elbúcsúztam tőle, bementem a kastélyba, egyenesen a Szükség szobájába vettem az utam, ahol már csak rám vártak, s egy jót buliztunk. Volt ott minden, ami kellhetett, kaja, pia, zene és barátok. És kivételesen nem lett belőle balhé. Bár szerintem apa tudta mi folyik nálunk, sosem emlegette fel nekem.

A napok szélsebességgel teltek, és mi Dannel hivatalosan is egy párt alkottunk, nagyon szerettük egymást. Közben ő helytállt a tusán is, és a harmadik, egyben utolsó próba előtt magabiztosan vezetett, ami ki tudja miért, ismét, akárcsak 25 évvel ezelőtt, labirintus volt.  Mindannyian drukkoltunk neki, továbbra is segítettük mindenben, amiben csak lehetett, gyakoroltunk minden este, nem hagytam, hogy még egy este elgyengüljek, és más legyen a gyakorlásból.

A június hamar elért minket, már csak két hét, és örökre elbúcsúzunk a Roxforttól, és többé nem leszünk gyerekek. Addig is tanultunk a RAVASZ vizsgáinkra, és elterveztük a jövőt. Aurornak jelentkezünk, belépünk a rendbe, és örökre barátok maradunk. Szép álom volt, csak sohasem válhatott valóra.

A próba napján voltunk, még egy óra volt a kezdetéig, és én ott voltam Dan mellett, bíztattam, tudtam, hogy jobb, mint Sophie és Marius együttvéve. Aztán hirtelen rám nézett és megcsókolt, amikor megjelent a hátunk mögött apa.

- Khm, bocsánat a zavarásért – látszott rajta, hogy zavarban van. – Csak szerencsét akartam kívánni.

- Köszönöm professzor. Tanár úr, lehetne egy kérdésem? – fogalmam sem volt mit akarhat Dan.

- Hallgatom – mondta apa, mire kedvesem nagy levegőt vett, ami miatt rosszat sejtettem.

- Szóval, arról lenne szó, hogy szeretném az engedélyét kérni, hogy ha élve kijönnék a labirintusból, feleségül kérhessem Mercedest – azt hittem rosszul hallok, Dan megkérte a kezemet az apámtól.

- Én ebbe nem szólhatok bele, csak a lányom tudja eldönteni, mit akar kezdeni az életével, inkább őt kérdezze, én ráadom az ámenemet erre a frigyre, de az utolsó szó Mercedest illeti – erre Dan felém fordult, én meg köpni-nyelni nem tudtam, egy hang sem jött ki a torkomból, helyette szerelmem nyakába ugrottam.

- Hát akkor én gratulálok, részleteket megbeszélhetünk, ha vége a tusának. De most, itt az idő. Mercedes, most gyere velem! – mondta apa, majd egy utolsó csókot váltottunk Dannel.

Abban a csókban benne volt minden, szerelem, bánat, öröm, szenvedély. Kicsit talán olyan hatást keltett, mintha az utolsó lett volna, nincs többé, csak most, csak ez az egy csók. Görcsberándult a gyomrom, mikor elindultam apával a páholy felé, ahol ott ültek Dan szülei, Harry Potter és Ginny Weasley, illetve Laura, Mark, Aaron, Gerda és Nia. Leültem melléjük én is, a szívem hevesen vert, majd néztem a kezdődő versenyt. A percek csigalassúsággal vánszorogtak, kikészített a tudatlanság, fogalmam sem volt, mi történik a labirintusban, mi van Dannel. Két óra múlva csupán egy zöld fénycsóva volt, amit látni lehetett, rögtön tudtam mi az, ahhoz elég jó voltam SVK-ból, hogy rájöjjek, valaki meghalt adava kadevra által.

Többen felsikítottak, én meg rohantam le a labirintus bejáratához, nyomomban Mr. És Mrs. Potterrel, Lauval, Markkal és apámmal. Éppen, mikor leértünk lépett ki az útvesztő ajtaján Sophie, majd egy perccel később Marius; tudtam, Dan nem fog kijönni, mégis reménykedtem, de csak 10 perccel később, Dumbledore karjaiban láttam. Arca falfehér volt, gyönyörű zöld szemei vérben forogtak, a kezei pedig tehetetlenül lógtak. Halott volt, valaki megölte, én meg akkor elhatároztam, nem adom fel a reményt, kiderítem ki ölte meg a vőlegényemet.

Elájultam a sokktól, napokkal később a gyengélkedőn tértem magamhoz, Madam Promfrey állt éppen az ágyamnál, szemében együttérzés és sajnálat csillogott.

- Gyermekem, végre magadhoz tértél, már mindenki aggódott érted – mondta kedves hangon, én pedig elkezdtem zokogni, akkor sírtam utoljára, megfogadtam, többé senki nem lát sírni. – Össze kell magad szedned, kincsem, mert gyermeket vársz, és csak ez a kicsi maradt neked a szerelemből! – tudtam, hogy igaza van a javasasszonynak, összeszedtem magamat, csak ez tehetett újra teljes értékű emberré.

Legalábbis azt hittem, teljes értékű ember lehetek még, tévedtem, de tévedni emberi dolog, és újra tévedtem, többé nem voltan már önmagam, csupán saját magam árnyéka, egy ember, akit megfosztottak az életörömtől.