Perselus Piton szörnyű fejfájással ébredt. A hófehér betegszobába bevilágított a felkelő nap huncut sugara, s a férfi sápadt arcán keringőzött. Pár percnyi türelem után mérgesen szorította össze szemeit, majd megpróbált felállni, hogy behúzza a sötétítő függönyt. Kínok egész sorát élte át, mire egyáltalán ülő pozíciót sikerült felvennie. Fogalma sem volt, mi okozott neki ilyetén mértékű sérülést, de abban a pillanatban nem is érdekelte, csak hogy az a huncut napsugár az ablakon kívül legyen. Fogait összeszorítva próbált meg fölállni, de lábai egyszerűen meg sem mozdultak. Próbálta mozgatni a lábujjait, még ki is takarta alsótestét, hogy lássa az eredményt, de a várt hatás elmaradt. Dühödten csapott egyet térdeire, de végül riadtan vette észre, azt sem érezte, hogy hozzáért a nevezett végtagjaihoz.

-         Nem bénulhattam meg! – suttogta maga elé megsemmisülten – Mi az átkozott mennykő ütött a lábaimba? Sőt, a világba? Előbb Granger zaklat azzal, hogy ő a feleségem, meg hogy van egy fiúnk, aztán nem tudom, hogy kerültem ide, most meg nem mozognak a lábaim! Miféle gonosz varázslat talált engem telibe?

A varázsló nyugtalanul járatta körbe tekintetét a szobán, hátha lel valami magyarázatot. Vadul járt jobbra-balra, fel és le két fekete szeme a szoba minden négyzetcentiméterét megvizsgálva, nem akadt semmi nyomra. Végül riadtan vett észre egy tükröt az éjjeliszekrényre állítva. Kelletlenül belenézett, de amikor tükörképe visszanézett rá, teljesen elborzadt.

- Ez tényleg csak egy nagyon rossz tréfa lehet, én nem lehetek ilyen öreg! – hitetlenkedett, s hosszú ujjaival gyorsan végigpörgette a tükröt, keresve valamiféle instrukciót hozzá, mely bebizonyítja, hogy idősebbnek mutatja az embert, mint amennyi. De semmi ilyenre nem akadt. Újra belenézett – Képtelenség, én vagy tizenöt évvel fiatalabb vagyok, mint ez a vacak mutatja – azzal mérgében az ajtóhoz vágta, ami ezer apró szilánkra tört szét.

-         Nicsak professzor, magához tért végre? – éppen abban a pillanatban lépett be az ajtón egy gyógyító, nevezetesen Neville Longbottom. – Hogy van, uram? – kérdezte óvatosan a férfi, látva, hogy egykori tanára nincs éppen jó hangulatban.

-         Longbottom, maga meg mit keres itt? – Piton hangjából sütött a meglepődöttség és összezavarodottság.

-         Nyugodjon meg, professzor, nem tesz jót önnek most az idegesség! – nyugtatta a gyógyító, majd gyorsan hozzátette – Mellesleg én vagyok a kezelőorvosa – Perselus arcán olyan riadtság jelent meg, hogy Neville-nek vigyáznia kellett, nehogy elnevesse magát.

-         Maga, gyógyító? Hiszen maga még a Roxfortba jár, még csak hetedéves tanuló. Ne szórakozzon velem, Longbottom, mert amint visszatérünk az iskolába, magának ez jó sok pontjába fog kerülni! – a bájitalmester azt hitte, az ifjú férfi meg fog tőle ijedni, ahogy mindig is tette, de már elmúltak az idők, hogy Neville-t meg lehessen rémíteni!

-         Már megbocsásson, professzor, de én már igen régen nem vagyok a tanítványa. Immáron tizenöt éve, hogy letettem a RAVASZ-okat Roxfortban – magyarázta az egykori griffendéles, mire a tanár, ha lehet, még jobban elsápadt.

-         Mit mondott, tizenöt éve? De hát néhány napja még a háztársaival volt bájitaltan órám, amikor Weasley meg maga felrobbantottak egy üstöt… - ráncolta a homlokát értetlenségében, mire Neville megcsóválta a fejét.

-         Higgye el, uram, annak már másfél évtizede. Azóta igen sok minden változott. Hát semmire sem emlékszik, arra, hogyan került ide? – a gyógyító igyekezett valamiféle nyomot találni, amin egyáltalán a férfi kúrája végett elindulhatnak.

-         Semmi az állítólagos elmúlt tizenöt évből. Ezek szerint most 2013-at írunk? – a válasz egy apró bólintás volt. – Várjunk csak, a végső csata már megtörtént? - kérdezte ijedten, mire újabb bólintás felelt.

-         Mindez már kilenc éve történt. Sokan meghaltak a mi oldalunkról is, de a halálfalók a Nagyúrral együtt elpusztultak. Ugyan néhány elmenekültek, de nem tudunk azokról az óta sem túl sokat, csupán a Rend tagjai járnak bevetésekre, amikor úgy sejtik, valakinek a nyomára bukkantak. Maga is valami ilyesféle során sérült meg, de konkrétumokat én nem tudok, Harry több magyarázattal tudna szolgálni – magyarázta Neville, mire Piton elhúzta a száját.

-         Azt ne mondja, Longbottom, hogy Potterrel puszipajtások vagyunk, mert akkor kitekerem a nyakát! – sziszegte a mágus, mire Neville önkéntelenül egy lépést hátrált.

-         Nyugodjon meg, ennyire nem drámai a helyzet! Bár az utóbbi időben nem is voltak olyan ellenségesek, mióta Hermione… - a férfi gyorsan elharapta a mondatot, rájött, hogy a beteg erre sem fog emlékezni, s csak még jobban kiborulna.

-         Mi van Grangerrel? – kapta fel a fejét Piton, mire Neville konok hallgatásba merült. – Merlinre, nyögje már ki Longbottom. Mi közöm van Grangerhez?

-         Hermione hivatalos neve már nem Granger, hanem… Piton. Maga feleségül vette a háború végeztével – olyan halkan suttogta a szavakat a gyógyító, hogy szinte már a szájáról kellett leolvasni az információt.

-         Hát nem hazudott tegnap este – mondta maga elé meredve a bájitalmester, majd megrázta a fejét. Nem értette, hogy volt képes elvenni azt az okoskodó griffendéles libát.

-         Már értem… - felelte fojtott hangon Longbottom, mire Piton rászegezte fekete szemeit.

-         Mégis mit? Mert én semmit! – förmedt rá egykori tanítványára, mire az már az ajtónak dőlt. Kissé mégis ráijesztett a férfi.

-         Tehát amikor maga tegnap este magához tért, Hermione itt volt, maga nem értette a helyzetet, ő kiborult, hogy maga nem hisz neki, sértegette, mire ő kétségbeesve menekült ki innen, s keserűségében elájult. Tegnap óta az egyik kórtermünkben fekszik, gondolom a sokktól – ecsetelte a történteket, mire Piton arcán újabb megdöbbenés futott át. Az a lány valóban szeretné, s ő is viszont szerette volna? Az lehetetlen.

-         Longbottom, ha maga tényleg gyógyító – amit erősen kétlek -, akkor mondja már meg, mért nem engedelmeskednek a lábaim? – a mondat olyan gúnyosan hangzott, mintha egy bolondhoz beszélt volna.

-         Nos, ennek két okát tudom elképzelni, az egyik az lenne, hogy mivel hosszú ideig feküdt kómában, valószínűleg az okozza, hogy a gerince nem engedelmeskedik. Viszont elképzelhető, hogy egy olyan átok érte magát, ami megbénította, továbbá törölte a maga emlékezetét. Mondjuk az nem egészen tiszta, hogy miért pont ezt az időintervallumot, vagyis másfél évtizedet… - mondta el egy szuszra Neville, de látszott rajta, hogy tanácstalan.

-         Valaki azt akarhatta elérni, hogy az életem több meghatározó eseményét elfelejtsem, és higgye el, Longbottom, ez esetben nagyon sikeres volt – a gúnyos mosoly a szája sarkában, a hideg hangnem és a dühös szempár hatására az ifjú férfinak a hideg futkosott a hátán.

-         Az biztos. Igya meg ezeket a bájitalokat, pihenésre van szüksége, ha jól sejtem zsong a feje. Segít az álomtalan alvásban, és ha csupán a kóma okozta a bénulást, akkor a gerincregenerálódás is megindulhat – azzal Neville néhány üvegcsét varázsolt az éjjeliszekrényre, egy pálcaintéssel összeforrasztotta a törött tükröt, s azt visszalebegtette a helyére.

-         Csak szokja meg az idő múlását, akármilyen nehéz, egyszer mindenki megöregedik és meghal. A Nagyúr is ennek lett az áldozata – felelte kissé vidorabb hangnemben a gyógyító, majd kilépett a szobából. – És vigyázzon, a babona úgy tartja, hogy a törött tükör hét év balszerencsét von maga után – azzal az ajtó nyikorogva becsukódott a férfi mögött.

-         Hogy kinyílt ennek a kétbalkezesnek a csipája, elpuhultam volna az elmúlt években, hogy már nem is retteg tőlem? – végül az üvegcsék után nyúlt, megszaglászta őket, s mikor megbizonyosodott, hogy nem mérgek, felhajtotta a tartalmukat. – Egyébként sem vagyok babonás, abban csak az ostobák hisznek – ezekkel a szavakkal az ajkán elnyomta őt az álom, s nem érezte tovább a kegyetlen fejfájást.