Ez a történet legalább annyira keserű, mint a cigaretta íze. A gyász épp olyan égető, mint az alkohol ahogy végigmarja torkunkat. A szerelem épp oly törékeny, mint egy emberi élet... Talán sokan nem értenek velem egyet abban, hogy ez a párosítás ráillik a történetre, de apró utalásokban igyekztem elrejteni a jeleket, hogy igenis ők azok. Kritikákat szívesen veszek, jót tenne szomorú, darabokban heverő lelkemnek. Puszi: Dorkuci

Cigarettafüst

Cigarettafüst gomolyog a levegőben. Önkéntelenül is belélegzem, remélve, megkönnyíti a szívemet. Egy sötét sarokban ülök, nem látja az arcomat senki. Én azonban mindenkit tisztán látok a szürkén hömpölygő szennyeződésen át. Lassan kortyolom italomat, mely végigmarja torkomat. Percek telnek el semmittevéssel, csak bámészkodom, reménykedem, hogy feledést hoz ez az este.

A kocsma hátuljából biliárdgolyók koccanása és vidám beszélgetés zajai szűrődnek a boxomhoz. Érdeklődve emelem arrafelé a tekintetem, s néhány fiatal jókedvű játékát szemlélem néhány másodpercig.

Ütnek egyet, majd nagyon hörpintenek a sörösüvegükből. Monoton egyhangúság…

A pultos új cd-t rak be a lejátszóba, majd pár pillanattal később felhangzanak az első szám kezdő akkordjai. Kétségkívül rock-válogatás. Nem telik el fél perc, az egyik spiccesebb társaság felpattan a helyéről, és énekelve-kacarászva dülöngélni kezdenek a basszus ütemére.

Ők nevetnek, nekem sírni volna kedvem.

Nem tudom megállni, hogy ne gyújtsak rá egy szál cigire, túl zaklatottnak érzem magam ahhoz, hogy ellent tudjak állni a csábításnak. Mélyet szippantok, majd nagyot kortyolok az italból. A dohányt tartó kezem megremeg, mikor megérzem a tüdőmbe áramló nikotint, homlokomon egy verejtékcsepp szánt végig a fülledt levegőtől.

Végtelennek tűnő idő múltán elnyomom a csikket, majd újabbra gyújtok.

Így megy ez.

Meg sem próbálok józanul gondolkodni.

Nem érzékelem a percek múlását, csak arra ocsúdok fel, mikor leül valaki velem szemben. Egy óvatlan pillantást vetek felé; azonnal fellobban bennem a düh. Nem bírom elviselni tekintetét, így csupán meredten bámulok az ölembe, s némán szívok egy újabbat cigarettámból.

-         Miért csinálod ezt? – kérdezi végül hosszú percek elteltével azon a borzongató mély hangján.

-         Mégis mit? – kérdezek vissza mérgesen, de továbbra sem nézek rá, mindössze poharamért nyúlok, hogy az alkohol újra végigégesse torkomat, eltűntesse hangomból a fájdalmat.

-         Ez nem te vagy – mondja lágyan, s kezét a kezemre helyezi.

Nem érhettem el italomat, nem ölhetem ki magamból a bánatot. Ő ezt nagyon jól tudja, mégis hagy szenvedni. Elkapom kezemet, nem bírom elviselni az érintését kísérő égető, fojtogató érzést.

-         Hagyj békén! – pillantok rá könyörgően, de ő továbbra sem úgy tűnik, mintha távozni akarna. – Nem érted? Takarodj! – üvöltök, szememből néhány kósza könnycsepp indul útnak.

-         Nem hagylak itt, nem süllyedhetsz ennél mélyebbre! – mondja eltökélten, majd feláll, kiveszi kezemből a már szinte tövig égett cigarettát, és elnyomja a hamvvederben. – Innen csak akkor megyek ki, ha te is jössz – szavai már szinte érzelemmentesek, de a sötét szempárból aggódás árad felém.

-         Egyedül akarok lenni – suttogom, de ő nem reagál, csak karomnál fogva felállít, rám erőlteti a kabátot, és kivezet a helyiségből.

Hirtelen hatalmasakat lélegzem a tiszta, hideg levegőből, s mintha fejem azonnal kitisztulna. Félve pillantok rá attól rettegve, mikor kezd el velem üvölteni, hogy én örökre csak egy hisztériás gyerek maradok. Ő azonban nem kiabál, még csak meg sem szólal, mindössze néz.

Bánatosan, könyörögve.

-         Azt hittem, téged is elveszítelek – feleli végül rekedt, halk hangon.

-         Talán úgy lett volna a legjobb.

-         Túl sokat küzdöttünk ahhoz egymásért, hogy ilyen könnyen feladjuk! – erősködik tovább.

-         A történtek után úgy éreztem, vissza kell jönnöm. A szüleim mellett jól elvagyok. – Hiába próbálom meggyőzni, ő csak cinikusan felvonja szemöldökét.

-         Akkor ezért egy kocsmában találtam rád? – kérdése gúnyosan cseng fülemben, mire nem tudom megállni, újra elsírom magam.

Zokogva roskadok le a fal tövébe, s csak hagyom, folyjanak a könnyeim. Talán egy perc telik el, mire érzem, ő is mellém ül, magához ölel. Fekete kabátjába temetem arcom, csak sírok és sírok, ő közben nyugtatóan simogatja hátamat, puszilja hajamat.

-         Meg tudsz nekem valaha bocsátani? – szipogom végül, óvatosan pillantok sötét íriszeibe.

-         Ha valakinek itt bocsánatot kell kérnie, az nem te vagy. Melletted kellett volna lennem a tragédia után – suttogja fülembe, hangja bűnbánó, meggyötört.

Szorosan ölelem meg, sápadt-szomorú arcát csókokkal borítom. Ebben a pillanatban értem csak meg igazán, miért szerettem bele egykor a férjembe. Mert ő leveszi a terheket a vállamról, önzetlenül szeret.

-         Menjünk haza! – kérem őt, mire bólint, majd feláll, hogy engem is felhúzzon.

Némán, kézen fogva sétálunk a hidegben egy sötét sikátorig. Ott szorosan magához ölel, majd eltűnünk a semmiben. Talán abban a pillanatban tűnik el az önvád, a keserűség is a szívemből, és amikor újra testet öltünk, formálódik újjá bennem a szerelem és a remény biztonságos érzete.

Jól mondta szeretett férjem, túl sokat küzdöttünk egymásért, hogy csak azért feladjuk a kapcsolatunkat, mert a gyermekünk itt hagyott minket. Már csak az ő emléke miatt is együtt kell maradnunk. A gyászt nem enyhíti holmi cigarettafüst.