Megkopva, kifakulva

A fiatal fiú álmatlanul forgolódott ágyában, hiába hunyta le szemeit, gondolatait csupán ugyanaz a félő érzés töltötte ki, örökre elveszítette a lányt, akit szeretett. A sötétben szinte látta az eszményi képet a vörös hajú, smaragdszemű lányról, amint az felé int, mosolyog, majd egy pillanatnyi váltás után ugyanaz a gyönyörű arc fájdalmas könnyekkel pislog felé, s ajkai csalódott szavakat formálnak.

Igen, minden bizonnyal rövid élete legrosszabb emlékei közé tartozik az a félresikerült nap.

Vajon a lány is álmatlanul forgolódik rajta gondolkodva? Vajon tudja, hogy megbánta, amiért akaratlanul kicsúsztak a sértő szavak a száján? Gondol-e rá, s tudja, hogy milyen magányos?

A fiú tudni szerette volna a válaszokat, de hiába látta nap-nap után volt kedvesét, nem szólhatott hozzá, tekintete nem időzhetett szép, karcsú alakján néhány töredéknyi pillanatnál tovább.

Múlnak az évek, s kopnak az emlékek, de a szíve éppen ugyanúgy dobban – hevesen, ütemtelenül -, mint egykoron.

- Mi volt ez, ha nem igaz szerelem? – tette fel magának a kérdést a sötét éjszaka során újra és újra.

Lassan vánszorogtak a percek, s benne minden egyes pillanattal inkább nőtt a kegyetlen-fájó gondolat, a lány már rég túltette magát egykori szerelmükön, s más karjaiban hajtja álomra a szemét – az ellensége karjaiban.

Fájt neki, hogy ez a nemes érzés ilyen könnyen tud tovaszállni az imádott lány szívéből, de tudta, nem felejthette el őt teljesen, hiszen ha a szerelem el is száll, az emlékek tovább élnek – megkopva, kifakulva.

Megfogadta magában azon az éjszakán, ő emlékezni fog szerelmük minden percére, mert őt a múlt-szerelem élteti halála pillanatáig, az abból származó tűz lobog majd minden tette hajtóerejeként, és amíg ez meg nem változik, ő nem felejthet.

Mikor hajnalban zavart-keserű álomba zuhant, a látottak, mint egy baljóslatú filmkocka-sor peregtek végig, midőn a vörös szépség tündöklő fénnyel körbevéve vár majd rá a túlvilág díszes kapujában, hogy a belépő sötét alakot fogadhassa, s a bűne alól végre feloldozhassa. Mert a fiúból még férfi lesz, s végig kell nézni, ahogy végképp elveszíti a boldogság reményét, s sok szenvedés vár még a megnyugvásig, midőn a fekete szempár újra összefonódhat a smaragddal.

Perselus Pitonnak még sok rossz döntést kell meghoznia, hogy az ő tündér-Lilyje megbocsátón újra karjaiba fonódhasson. De a fiatal fiút hosszú útja során elkísérik majd az emlékek – megkopva, kifakulva, lángoló szerelemmel.