Perselus azt hitte, mindenre fel van készülve, hogy a lányon segíthessen, hiszen alaposan tanulmányozta újra és újra az emlékeiben látott pillanatképeket, de arra nem számított, hogy ilyen tragikus fordulatot vehet az egész helyzet. A halvány mosoly, ami már az elmúlt hetek folyamán megjelent a lány ajkainak szegletében, most ismételten keserűség és fájdalom egyvelege volt, ami boldog csillogásnak tetszett szemeiben, az gyászos könnyekké változott. S mindez mindössze egy pillanat műve volt.

A férfi keserűen figyelte a tó partján sírdogáló lány sziluettjét az alkonyi szürkeségben. Megtörten, összekuporodva üldögélt, néha csalódottan a tóba hajított egy-egy kavicsot, ezzel megtörve a víz sima felületét. A szél bánatosan repítette Perselus felé a halk szipogás hangját, mitől összefacsarodott a szíve.

Érezte Hermione fájdalmát, hiszen ő is hasonlót élt át, mikor hajszálra ugyanannyi idős volt, mint a lány most. Ő is akkor veszítette el az egyetlen embert, aki teljes szívéből szerette, akiben feltétel nélkül bízott élete minden pillanatában. Ő is tizenhat esztendős volt, mikor meghalt az édesanyja.

Meg szerette volna vigasztalni a lányt, de nem hazudhatta azt a szemébe, hogy nincsen semmi baj, és az élet megy tovább, idővel nem fog fájni a szülei elvesztése. Az ember nem csaphatja be magát, igenis egy életre elkíséri őt a gyász, amitől nem lehet szabadulni. Tudta nagyon jól a férfi, ő mindössze csak enyhítheti a lány keserűségét, ha továbbra is mellette áll, és biztosítja, hogy nincsen egyedül ebben a zord világban, van valaki, akire támaszkodhat. Marta őt a gondolat, hogy milyen kísértetiesen hasonlít a kettejük sorsa, mennyi szenvedés jutott nekik osztályrészül.

Perselus magának sem merte igazán bevallani, de félt. Rettegett, hogy mi lesz, ha valósággá válik a lány emlékeiben látott kép, miszerint ő meghal. Nem a haláltól félt, arra fel volt készülve már gyermek kora óta, már brutális apja mellett sem félt a halál gondolatától. A lányért aggódott, mi lesz vele, ha már ő sem lehet mellette, nem lehet a támasza. Talán éppen ez volt az ok, amiért nem hagyta igazán közel kerülni magához a lányt, holott szíve szerint védelmezően magához ölelte volna, s addig ringatta volna a karjaiban, mígnem ő álomba nem sírja magát, s azután is vele maradt volna, hogy lidérces álomból ébred, megnyugtassa, hogy most már minden jobb lesz, mert felébredt. Akkor is megtette volna, ha tudja, valójában semmi nem lesz egyszerűbbé, mert az ember akkor is árva marad, ha bemeséli magának az ellenkezőjét.

Lassú léptekkel indult el a lány irányába, hallotta a szaggatott levegővételét, a keserű szipogást, az újabb és újabb kavicsok csobbanását a tóban. Mikor odaért hozzá, mindenféle szó nélkül ült le mellé a fűbe, s nem szólt, csak támogatóan Hermione vállára helyezte a kezét. A barna szemek hirtelen úgy tekintettek rá, mintha az az apró érintés egy örökké tartó álomból ébresztette volna fel a tulajdonosát.

A lány bánatosan nézett a fekete szempárba, tekintetét elfátyolozták a könnycseppek, sütött belőle a gyász és a fájdalom. De ott tükröződött a meglepődöttség is, ahogy a vállán nyugvó kézre pillantott. Nem húzódott el mégsem, kissé megnyugtatta őt professzora jelenléte. Túl sok gondolat kavargott a fejében, valójában azonban valamennyi ugyanoda lyukadt ki. A magány szörnyű tudatához. Ebből a szörnyű letargiából sikerült talán egy aprót kilépnie, mikor észlelte, van valaki, akinek az eszébe jut, aki legalább egy kicsit foglalkozik vele, aki a maga zárkózott és furcsa módján megpróbálja őt támogatni e sors nehéz útján és a gyász árnyékában.

Felindultságában mindenféle észérvet kizárva közelebb húzódott a férfihoz, s mint szomjazó a vízre vágyva, ő úgy az ölelésre bújt a tanára mellkasához, s görcsösen ölelte Perselus nyakát. Boldog volt, mert nem lökte el magától a férfi, hanem viszonozta az ölelést, s nyugtatóan ringatni kezdte. Hermione némán zokogott tovább, de ekkor a veszteség keserve már tárult egy csöppnyi örömmel is, hogy mégsincs talán olyan egyedül ebben a rút, hűvös világban. Fejét professzora mellére hajtotta, s úgy hallgatta az egyenletes szívdobbanást, ami békét röpített az ő szívébe is.

-         Hermione? – Perselus hangja halk volt, szinte suttogott, de a lány egy apró fejbiccentése bizonyította, hogy meghallotta, így folytatta mondandóját. – Ha te is beleegyezel, akkor kérvényezni fogom, hogy amíg nem leszel nagykorú, én lehessek a gyámod.

Hermione meglepődve emelte fel a fejét, s barna szemei kutatóan fúródtak Perselus fekete íriszeibe. Mikor végre felfogta, hogy az előbbi szavak valóban elhangzottak, vékony, szipogó hangon kérdezte:

-         Valóban megtenné?

Perselus azt akarta válaszolni, hogy a lányért még a csillagokat is levarázsolná az égről, ha végre mosolyogni látná, de végül csak továbbra is halkan annyit mondott:

-         Ha te is szeretnéd, igen.

A lány nem tudott erre mit felelni, így csak újra megölelte a férfi nyakát, s a mellkasába rebegett számtalan hálás köszönömöt. Perselus pedig csitítóan simogatta a hátát, s tovább ringatta, miközben az ő szeméből is egy apró könnycsepp gördült ki. Így tekintettek ők együtt a jövőbe: könnyek által homályosan.