Úgy érzem magam, mint egy pusztaság, ami nem látott esőt már évek óta. A fűszálak lassan kiégnek a szárazságban, nem zöldell többé a pázsit, nem hoz új termést a talaj. Csak egyszerűen elporladok…

Úgy érzem magam, mint egy szál virág, amit nem öntöztek meg. Virító szirmaim lassan kifakulnak, lehullnak a földre, vagy épp a szél szárnyán tovaröppenek a tájban, akárcsak a reményem. A leveleim zöld színe elsárgul, megszárad a széle, majd a belseje, épp úgy, ahogy az én szívembe nem jut több vér…

Olyan vagyok, akár egy fa. Tavasszal nem tudok új lombot növeszteni, mert ha szerelmed nem táplál, akkor képtelen vagyok tovább fejlődni. Nem hozok több zöld hajtást, nem borít majd be a barackszínű virág, nem termek többé édes gyümölcsöt, hogy oltsam mások éhségét. Egyszerűen, ha jön az ősz, lehullatom díszemet, s a téli hidegben megfagyok…

Olyan vagyok, akár egy hegyi patak. Gyorsan rohanok, míg látok célt, hogy utam újra keresztezi tiédet. De ha te újra elhagysz, és oly ösvényre lépsz, ahová én nem tudlak követni, akkor elveszek. Hiszen egyszer minden sebesen robogó víztömeg célt ér, és én vagy beléd futok, vagy egy tengerbe, óceánba, de tudd, akkor elveszek az örvénylő fogságban…

Azt álmodtam, hogy malacpersely vagyok, s teletöltenek az emberek a vagyonukkal. Csengő pénzérméket dobálnak be a hátamon, mások pedig keserű könnyüket hullajtják rám, s én hiába próbálom őket megvigasztalni, hogy majd egyszer nekik is lesz mit gyűjteniük, nem hallgatnak rám. Remélem, tudod, tőled is azt várom, hogy belém dobj valamit, de egészen mást szeretnék tőled, mint amazoktól. Te a szeretet gyűjtsd belém, mert e nélkül elveszek, ha te nem szeretsz, akkor inkább a belém dobált súlyok alatt szakadjak meg…

Gondoltad volna, hogy magamat egy sivatagi tevéhez fogom hasonlítani? Nem? Hát akkor most elárulom. Eltűröm én étlen-szomjan az életet, táplálkozom az eddigiekből, amit kaptam tőled, s abból, amit még kaphatok. De egyszer elfogynak a tartalékok, s ha te nem itatsz meg, szomjan halok…

Tudom magamról, hogy lehetnék egy vaskos könyv is. Tele vagyok mély érzésekkel, szerelemmel, drámaisággal és tragédiával. De egy idő után nem lesz mit írni a következő oldalra, mert Te nem vagy mellettem, s a kedves olvasót nem köti le a vágyakozás, nekik esemény kell. És vigyázz, Kedvesem, mert ha túl soká váratsz, akkor igazi fordulat következik be a műben. A főhős fájdalmában megöli kedvesét. De tudd, ha én egyszer így teszek, azzal saját magam gyilkosa is leszek…

Mint egy kardnak az éles pengéje, tudnék szántani testedbe, de nem teszem, túlságosan szeretlek. Pedig a fegyvereket fájdalom okozására készítik, gyilkolásra, a szent igazság bizonyítására. De én hiába bizonygatom, úgy szeretlek, ahogy vagy, te kinevetsz, s hangod édes csengésével te szúrod belém saját fegyverem, s szépen lassan elvérzem…

Mindezek ellenére, nem vagyok több, mint egy halandó ember, ki szerelmes egy másikba. Pedig hidd el, tűz szeretnék lenni, hogy a te jég szívedet felolvasszam. Nem akarok mást, csak hogy ne utasíts el, hogy a kis világomat ne hűtsd le oly hideggé, mint tetted eddig. Hát nem érted, az én szenvedélyem kevés ahhoz, hogy boldog legyek egy életre, ehhez te is kellesz! Ne legyek semmi rossz a te szemedben, bár félek, tüske vagyok. Én csupán azt szeretném, ha te is éreznéd, mit érzek a szívem mélyén, mit próbálok neked elmagyarázni. Csak a tiéd legyek Kedvesem, Szerelmem, de ha neked nem kellek, akkor a Halál legyen a hitvesem! Tűz akarok lenni, de ha azzá nem leszek, s vele együtt tiéd, akkor megfagyok…