Az első megdöbbenés különféle hatást váltott ki mindannyijukon. A feldúlt báty arca eltorzult a haragtól, a legjobb barátnő egy apró sikoly után szája elé kapta kezét, a megcsalt kedves lehorgasztotta fejét, senki se lássa a szemében ülő könnycseppeket. Ginny Weasley tudta, fel fogja kavarni az állóvizet, meg fogja bántani valamennyijüket, de abban is bizonyos volt, ha nem teszi meg, soha többé nem lehet igazán boldog.

-         Bele sem gondoltál, mit fognak rólad gondolni az emberek? – támadt neki Hermione, hangjában még mindig hallani lehetett a hitetlenség szikráját.

-         És ti abba nem gondoltatok bele, hogy nem érdekel, hogy mit gondol rólam a világ? – vágott vissza kérdéssel a kérdésre, mire Ronald keserűen horkantott.

-         Na de akkor is, miért nem volt neked elég, amid volt? Mért jobb egy halálfaló ivadék feleségének lenni, mint Harry menyasszonyának? Csalfa vagy, és hazug. Hány éven át hajtogattad, hogy sosem fogsz mást szeretni, már kis pisisen odáig voltál érte, s erre… – vádaskodott testvére, mire a fiatal nő szemei megteltek könnyekkel.

-         Csalfa lehet, sőt, biztos, hogy vagyok, de hazudni soha nem hazudtam. Nézz rám, Harry! – fordult esdekelve Ginny egykori vőlegénye felé, de az rá sem bírt nézni, egyre érdekesebb látványnak vélte cipője orrát. – Kérlek, tudod jól, hogy minden szavam igaz volt, de a szívének nem hazudhat az ember!

-         De mégis, miért pont ezzel az istenárulóval kellett összekötnöd az életed? – folytatta tovább Ron, hangja egyre keserűbb volt, úgy érezte, még ekkora csalódást nem okozott neki senki, mint a tulajdon húga.

A fiatal nő zokogni kezdett, testvére szavai, ahogy azt az embert pocskondiázza, akit ő a világon a legjobban szeret, tőrszúrásként hatottak rá. – Hogy is gondolhattam, hogy meg fogtok érteni? Csak azért mert az apja rossz ember, attól még ő nem az! Miért nem tudtok annak örülni, ha én boldog vagyok, miért nem lehet rám bízni, hogy kivel? Mért lehetetlen elfogadni, hogy nekem ő pont jó? – törtek elő belőle a szavak vulkánszerűen, majd sírástól rázkódva omlott a padlóra.

Harry Pottert rengeteg csalódás érte már élete során, mégis, ez volt számára a legfájóbb mindközül. A nő, akivel az egész életét eltervezte, anélkül, hogy szakított volna vele, hozzáment egy másik férfihoz. Az ellenségéhez. Tekintete óhatatlanul a nőre siklott, mintha megbizonyosodást keresne, hogy nem is Ginny hever előtte. De ő volt, a nő, akiről azt hitte, ismeri. Tévedett, de még mekkorát.

-         Úgy gondolod, boldog lehetsz vele? – szólalt meg hosszú csend után Hermione, mire barátnője könnyei függönyén át elmosolyodott.

-         Biztos vagyok benne – mondta magabiztosan, majd bátyja dühös arcát látva folytatta -, hiszen minden perc, amit vele töltök, olyan, mint a mennyországban. Az egész testemben forró bizsergést érzek, ha megölel, s megcsókol, hevesebben ver a szívem. Tudom, hogy mással nem élhetem át ugyanezt, már csak vele.

-         Ginny, térj már észhez! Megátkozott, szerelmi bájitalt itatott veled? – Ron hangja olyan fájdalmasan hangzott, hogy az még húgát is elbizonytalanította egy pillanatra.

-         Azt mondasz, amit akarsz, nem érdekel. A gúnyos megjegyzéseid, a sértegetéseid. Tartsd meg őket magadnak! Draco felesége vagyok, s ezen már nem tudsz változtatni.! – felelte végül magabiztosan, mire bátyja idegesen kirohant a szobából, s hatalmas robajjal becsapta maga mögött az ajtót. Hermione tekintete egy pár másodpercig az ajtó és Ginny között cikázott, majd egy sóhaj után férje után sietett.

Újabb kínos csend tátongott az egykori jegyesek között, mindössze a nő szipogása törte meg időnként a csöndet. Nem bírta megérteni, miért nem fogadják a választottját, miért nem örülnek, hogy boldog. Harryvel való kapcsolata sosem volt olyan érzelmekben gazdag, olyan intenzív, mint ez a szerelem, annyira különböztek egymástól, s ez az idő múlásával szakadékot omlasztott közéjük.

-         Nem félsz, hogy mindenkit elvesztesz magad körül? A családod, s a barátaid el fognak tőled fordulni – szólalt meg hosszú csend után Harry, először azóta, hogy Ginny mindent bevallott.

-         Ha ez a sorsom, a büntetésem, ám legyen, mert az emberek gyűlöleténél fontosabb nekem az ő szerelme. Akarom, hogy ezt mások is értsék, bár olyan érzés, mintha falakba ütköznék. Az emberek istentelenül szűklátókörűek manapság, ha nem látják az értelmét a tettemnek! – csalódott monológja után felállt a padlóról, megigazította összegyűrődött ruháját, majd az ajtó felé indult.

-         Aztán meg ne bánd! – szólt utána még a férfi, mire Ginny visszanézett.

-         A boldogságra nincs más reményem, sem pedig más utam. Nekünk már az elején mást írt meg a sors, és csak így juthatunk el a békéhez. Talán egy nap majd megérted, miért tettem úgy, ahogy… - azzal a nő örökre kisétált Harry Potter életéből.

A férfi még sokáig nézett utána, hallotta a bejárati ajtó záródását, majd a néma csendben újra és újra Ginny szavai csengtek. „A gyűlöletnél fontosabb a szerelem.” Hát szűklátókörű lenne ő is, csak azért, mert nem értette Ginnyt? Hiszen ő is szerette, az miért volt más? Tudta, sok időnek kell eltelnie, mire minderre rájön, talán soha nem is fog. Lassan eloltotta az összes gyertyát a szobában, majd a teljes sötétben becsukta az ajtót, s halkan suttogta maga elé: „A gyűlöletnél fontosabb a szerelem.”