Lassan lobbant láng a szívemben, de mégis oly hirtelen, hogy nem tudom, mikortól ég. Csak azt tudom, hogy érted ég, azért kit nemrég még gyűlöltem. de most itt vagyunk, egymás mellett, egymásnak, és nem a külvilágnak. Hisz úgysem értenék, hogy mit érzünk, hisz az ő szemükben még azok vagyunk kik voltunk nemrég, két utálkozó ellenség, tűz és víz, kígyó és oroszlán.

Honnan is tudnák, mit gondolunk, hisz egymásnak sem mondjuk, mégis tudjuk, hisz érezzük mi a másik szívében elrejtőzik. Egy pillantás elég nekünk, akár a folyosón vagy az ebéd közben, de ha erre sincs lehetőségünk, elbújunk a világ elől. Hisz lesz egy ajtónk mindig is, ami megnyílik, majd elrejt minket, míg itt élünk, ahová a háború szele nem ér el.

Ez az ajtó lesz a mentsvárunk, ha a lebukás veszélye fenyeget bennünket, hisz a fokozatos változás nem sikerülhetne, hisz már nincs elég időnk, a vész közeleg, és ugyan ki értené, ha kettőnk barát, vagy akár szerető lenne. Mindenki tudná, itt már előbb volt valami, de inkább senki ne tudjon semmit, legyen ez a mi kis titkunk, és rejtőzzünk el a mi kis várunkba, melyet, ha kell, mindig feltár a titkos ajtónk.

És ha te ott leszel mellettem, már más nem érdekel, olyan leszek, milyen csak veled tudok, tiéd leszek testestül-lelkestül. És itt már nem lesznek falak, nem kell rejtőznünk, csak ketten leszünk, te meg én. Ez az ajtó az életünk, hisz itt vagy az enyém, s én a tiéd, egyek s örökek. Csak ölelj, s csókolj, ne félj! Nincs itt senki, kinek nem kell itt lenni, csak ketten vagyunk, és itt örökre boldogok maradhatunk.

De ha véletlen mégis lebuknánk, elárulnánk magunkat, szívünkbe látnának, megismernék szívünk féltett titkát, hát akkor álarcot húzunk szívünkre, s hamis felét mutatjuk nekik, az majd eltakarja az igazságot. Csak mi tudjuk majd, hogy mit is érzünk, elbujdosunk a világ elől, hiszen elrejt minket a titkos ajtónk, s segít megőrizni a titkunk egy életre.

Egy valamit viszont nem árt tudni, egyszer vége a háborúmentes időszaknak, megváltozik az életünk, és a másik oldalra kerülünk, újra ellenségeké leszünk, de remélem, tudod, hogy tőlem félned nem szükséges, hisz ha nem is mondtam, szeretlek, s nem tudnálak bántani. És ha majd a harcmezőn állunk, már nem lesz ott a titkos ajtónk, mely mögött elrejtőzhetünk, és szerelmes szavakat válthatunk. Sosem mondtuk ki, de mindketten tudjuk, hogy a másik mit érez, hát maradjon biztonságban, zárja el a titkos ajtónk, oda ahová tartozik, és sose felejtse el, hogy mit érez egymás iránt az arany és a sár. A titkos ajtónk őrizze a lakatot a szívünkhöz, mely csak számunkra létezik, más számára csak egy testrész lesz, mely addig dobban, míg a szívünkben lévő láng ki nem ég.