„Rettentő fájdalom a szerelem, és fáj, ha ezt nem érzed!”

Marc Olden

Havazik. Mégsem érdekel. Az elmúlt években mindig erre vágytam karácsony napján, de csalódtam, mert a kívánságom sohasem vált valóra. Ma pedig karácsony is van, a hó is nagy pelyhekben hullik, de nem érzek semmit. Fenyőt sem díszítek, elvégre nincs kivel megosztanom az ünnep örömeit; csak begyújtok a kandallóba, hallgatom a tűz ropogását, és… És? Nem is tudom, mit kellene tennem. Emlékezni? Sírni? Vagy csak lefeküdni, és aludni. Bármit csinálok, minden ugyan olyan lesz, mint az év összes többi, szürke, egyhangú napján. Hiszen minden egyes pillanatban az Ő arca lebeg szemeim előtt, az Ő hangját hallom visszhangozni fülemben, s a rettentő fájdalmat érzem szívemben, melyet az Ő elvesztése okoz. Akár ébren vagyok, akár álmodom, csak rá tudok gondolni, s arra, hogy nem lehet velem. Többé már sohasem…

Mindenki arra buzdít, engedjem el végre az emlékét, ne ragaszkodjak olyan görcsösen a múlthoz, de nem érthetik meg, ha mindezt hagynám semmivé válni, akkor önmagamat adnám fel, és a szerelmünket.

Sírjak? Ő sem akarná. Csak gúnyosan nevetne, s bizonygatná, hogy Ő egy könnycseppet sem érdemel meg, nem ér annyit. Milliónyit is megérne, és milliót is adnék érte, ha tudnám, Ő visszajön hozzám. Hiába mondta meg már mindenki, reménytelen. Korábban rengeteget sírtam kis semmiségek miatt, de egy ekkora tragédia után szemeim szárazak maradtak. Tudom, hogy Ő most örülne, hogy látszólag erős maradtam, de engem bánt, hogy még arra is képtelen vagyok, hogy úgy viselkedjek, mint más normális emberek egy ilyen veszteség után. Kínzó fájdalmat okoz ez a szerelem, de nem panaszkodhatok, mert az még fájdalmasabb volna, ha már nem érezném. Inkább élek ezzel a fájdalommal örökre, s a tudattal a szívemben, hogy ez igaz szerelem volt, mintsem nélküle.

Havazik. Odakint felkapcsolják az ünnepi fényeket. Néhány kilométerrel arrébb tűzijáték fényei világítják be az égboltot, a szomszédból petárda ropogását hallani, majd a kisgyerekek izgatott sikongatását. Bele se merek gondolni, hogy egy évvel ezelőtt még együtt voltunk, együtt mentünk el sötétedés után sétálni, s szorosan fogtuk egymás kezét, mintha többé senki és semmi nem választhatna szét minket. Elvégre annyit küzdöttünk azért a kapcsolatért.

Begyújtok a kandallóba, majd egy pohár bort töltök, bekuporodok a fotelembe, s csak nézem a lángnyelvek táncát. Még erről is ő jut eszembe, hogy egykor elmentünk egy étterembe, s ott legnagyobb meglepődöttségemre felkért táncolni. Akkor még minden tökéletes volt… Összesimulva ringatóztunk a lágy dallamra a táncparketten, s ahogy mellére hajtottam a fejemet, hallottam a szívverését. Milyen gyönyörű is volt mellette az élet.

Belekortyolok az italomba, s kísérteties déja vu érzésem támad tőle. Ugyanilyen bort ittunk életünk legszebb estéjén. Merlinre, milyen rég volt már, mintha egy élet telt volna el azóta. én azonban tisztán emlékszem minden pillanatra, minden egyes momentumra, táncra, gratuláló frázisra. Emlékszem, ahogy barátaim az elfogadással, megértéssel, jóakarattal teli pillantással mosolyognak rám, s fognak vele kezet. A férjemmel.

Havazik. Karácsony van, de én magányosan szenvedek a tűzet bámulva, a múlt emlékeibe révedve. Hirtelen elhatározástól vezérelve rohanok a kabátomért, majd a bejárati ajtóból egy pillanatra visszanézek a szobára, végül sietős léptekkel haladok végig az utcán. Egy sötét zugot keresek, mert rájöttem, hogyan találkozhatunk újra, hogy lehetünk ismét együtt annak ellenére, hogy mindenki közölte, lehetetlen, esélytelen.

A hópelyhek tucat számra szállnak rám, hajamra olvadnak, eláztatnak, de ők sem állíthatnak meg, nem szakíthatnak el tőle. Teremtőm, mennyire fáj szerelem, de még jobban fájna, ha már ezt sem érezném. Szinte rohanok, mintha egy hang azt suttogná a fülembe, a karácsony a csodák gyönyörű ünnepe, s én is csoda részesévé válhatok.

A bejárati csarnokba érve a portás egy halvány mosollyal köszönt, majd kellemes ünnepeket kíván. Én csak bólintok, meg sem állok célomig, a lépcsőfokokat is kettesével szedem. Mindössze az ajtó előtt torpanok meg, pedig nagyon jól tudom, mi fog odabenn fogadni. Három hónapja nem jártam itt, mióta barátaim eltiltottak, mert féltek, teljesen tönkre tenném magam az önmarcangolással, a hiábavaló reménykedéssel.

Nagy levegőt veszek, majd óvatosan kinyitom az ajtót, nehogy zajt csapjak. Nem szeretném, ha bárki felfigyelne jelenlétemre. Ő a szoba túlsó végében fekszik, látom körvonalait a gyertya halvány fényénél. Lassan közelebb sétálok, majd leülök az ágy szélére. Gyengéden megérintem hideg kezét, tekintetem végig járatom alakján, majd figyelmem az arcán állapodik meg. Sápadtabb a bőre, mint valaha, azonban vonásai teljesen ellágyultak az elmúlt hónapok során. Fekete haja néhány tincse az arcába hull, a többi a párnán fekszik. Nem tudom megállni, hogy ne simítsam ki a kósza hajszálakat. Ahogy kezem hozzáér, és érzem, hogy arca is legalább olyan hideg, mint kézfeje, testem végigborzong. Hát ez lett az emberből, akit olyan nagyon szerettem? Ez lett a férjemből? Egy tehetetlen test, amit már csak bájitalok és varázslatok tartanak életben?

Meggyötörten, összetörten borulok testére, közben egy könnycsepp szántja végig arcomat. Hallom, ahogy ritka, ütemtelen szívdobbanása egyre elcsöndesül. Órák telnek el, s én már csupán a csodámra vágyok, újra vele lenni. Egy utolsó ütem, majd örök csend. Némán sírok, utolsó csókot lehelek vékony ajkaira, de ő nem reagál. Visszadőlök mellkasára, mégegyszer utoljára kinézek az ablakon. Még mindig havazik. Szemhéjaim elnehezülnek; mikor lehunyom őket, Perselust látom, ahogy nyújtja felém kezét, s vár rám. Én engedek a csábításnak, s felé tartok.

Odakint havazik, s lelkem megnyugvásra lel, mert csodák még léteznek. Ez pedig az én karácsonyi csodám.