Hermione hosszú órákon ült a könyvtárban azon az estén, jobb dolga nem volt, így előre készült a következő évekre. A tanulás volt az egyetlen barátja. Sosem tudta az, hogy milyen, ha barátai vannak, éppen ezért a hiányuk sem okozott számára tragédiát, mindössze az esett neki rosszul időnként, hogy látta mások boldogságát, vidám nevetését, és őt megvetették, mert képtelen volt osztozni nézeteikben. Míg társainak a Roxfortban való tanulás játék és mulatság volt, addig számára halálosan komoly elhivatottság, amiért bármit képes feláldozni. Szívta magába a tudást, hogy legalább ez a csoda – az ismeretek csodája – a társa legyen magányos élete során, ha már másokra nem számíthat.

Hermione ugyan tizenöt éves volt még csak, de érettség szempontjából magasan kiemelkedett a korosztályából. Nem tudta volna megmondani, honnan származott az a felnőttes gondolkodásmódja, mellyel a világra tekintett, de hatalmas adománynak tekintette a sorstól. Mindössze ritka estéken kúszott be a tudatába a gondolat, hogy közel sem normális a helyzete, hogy olyan események történtek vele, amik döntő irányba befolyásolták őt.

Sokszor érezte azt, mintha valaki láthatatlanul figyelné őt, de minthogy sohasem látott senkit ilyen alkalmakkor, elkönyvelte magában, hogy pusztán képzelődik. Azon a késői időponton is bizsergető érzés futott végig a gerincén, mintha valaki kitartóan figyelné minden apró mozdulatát. Fejét kissé hátrafordította, hogy válla fölött a polcok felé pillanthasson, s legnagyobb meglepődöttségére ezúttal megérzései nem csaltak. Egy éjsötét szempár figyelte őt, a férfi hátát az egyik szekrénynek vetve állt, karjait mellkasa előtt összefonta. Nem tudta, vajon mióta nézi tanára, és miért, de reflexszerűen elpirult Piton professzor átható tekintetétől.

Lassan visszafordította fejét a tankönyv felé, s igyekezett folytatni az olvasást, de nyugtalanította a gondolat, hogy a férfi minden bizonnyal továbbra is őt figyeli. Mélyet lélegzett, majd idegességét ellensúlyozni próbálva lapozott egyet a könyvben. Hallotta, hogy a férfi megmozdult, csupán azt nem tudta, melyik irányba is lépett. Nem mert odafordulni ismét, így hát várt. Néhány másodperccel később megpillantotta a férfi ujjait a szemközti szék háttámláján, s szíve még hevesebben kezdett verni.

„Mit akar tőlem Piton professzor?” – gondolta, miközben a tanár kihúzta magának a széket, majd leült rá, s várakozóan Hermionét nézte.

- Jó estét, professzor! – motyogta halk hangon a lány, s félénken a férfira pillantott.

- Miss Granger, ön még szombat este is tanul? – kérdezte meglepő csevegő hangnemben, ám kis gúnyos felhanggal Perselus.

A lány válaszul csak megvonta vállait, majd kérdőn nézett a tanára fekete szemeibe. Nem tudta, mire megy ki a játék, de nagyon is kíváncsi volt.

- Figyeltem önt mostanában, kisasszony – mondta lassan Piton, majd a lány meglepődött tekintetét látva gyorsan hozzátette – az igazgatót aggasztja, hogy ön nem tudott beilleszkedni ennyi idő elteltével sem a társai közé. – Hermione bólintott, bár fel nem foghatta, Dumbledore-t miért zavarja a helyzet.

- És mire jutott, tanár úr? – kérdezte vékony hangon a griffendéles.

- Dumbledore professzorral egyetértésben úgy véljük, egészségtelen, amit ön művel. Nem pihen szinte sohasem, a hétvégéket folyvást a könyvtárban tölti, és a tudása már most akkora, hogy akár diplomát is kaphatna. – A burkolt dicséretre a lány elpirult, de valójában nem esett neki jól, hogy még az általa mélyen tisztelt professzor is hátrányosan különbözteti őt meg a tudásvágya, tudni akarása miatt. – Úgy véljük, ön nem szeret itt lenni az iskolában…

- Nagyon tévednek, én igenis szeretem Roxfortot – fakadt ki a lány az alaptalan „vádra”, mire Perselus tőle szokatlanul elmosolyodott. – Inkább mások nem szeretik azt, hogy én itt vagyok – felelte jóval halkabb hangon, s barna szemeiben néhány könnycsepp csillant meg.

- Egyedül érzi magát? – kérdezte tétova hangon Perselus, mivel nem volt rá felkészülve teljes mértékben, hogy lelkizzen egy diáklánnyal még akkor sem, ha teljes szívével szánta őt a sorsa miatt.

- Nem csak annak érzem magam, az is vagyok. Engem itt senki sem szeret, mindenkit csak zavar a jelenlétem. És ez alatt nem csak a diákokat értem, hanem valamennyi tanárt is.

- Ön téved, Miss Granger. A tanárai igenis el vannak ragadtatva az ön elhivatottságától a tanulás felé, s a tanáriban folyton az ön tudásáról áradoznak. Bevallom, néha már kissé fárasztó is hallgatni – mondta kicsit gúnyosan, ámde teljesen őszintének tűnően Perselus. Amikor látta, hogy a lány szeméből könnycseppek perdülnek ki, elővett egy zsebkendőt, s óvatos, lágy mozdulatokkal felitatta Hermione arcáról a nedvességet.

- Köszönöm – suttogta a griffendéles, s halványan a tanárra mosolygott.

- Menjen aludni, s pihenje ki magát! – utasította a férfi, s mikor látta, hogy a lány ellenkezni akar, parancsként hozzátette – Nem tanulhat egész hétvégén, vagy büntetőmunkára jelentkezik nálam, ha mégis megtenné!

- Értem – motyogta Hermione, majd becsukta a tankönyveket. Perselus lassan felállt, majd jó éjt kívánt a lánynak, és elhagyta a könyvtárat.

A férfi csak remélni merte, hogy valamit segített a lányon ez a néhány perces beszélgetés, és jobb lesz ezután a helyzet. Valahol a szíve mélyén remélte, láthatja még valaha a valóságban is azt a vidám, nevetős gyermekarcot, akit sok éve a lány „képzelt” emlékeiben látott. Kívánta, hogy Hermionénak jobb sors jusson, mint amilyenbe neki része volt, és a cél érdekében még olyan aprócska hazugságokra is képes volt, amelyek legalább egy kicsit javíthattak a lány kedélyállapotán. Ha kell, akkor dicsérni fogja kollégái nevében, aggódik érte Dumbledore helyett is, de akár képes is meghallgatni a fájdalmait, és vigasztalni őt.

„Ennek a lánynak nem szabad hasonló sorsra jutnia, mint ő jutott!”

Ezalatt Hermione kissé könnyebb szívvel pakolta helyre a könyvtári köteteket, majd meglepődve vette észre, hogy a férfi ott felejtette a zsebkendőjét, amivel az ő arcát megtörölte. Félősen nyúlt a puha anyagért, majd úgy szorította magához, mint fuldokló a mentőövet. Ez a zsebkendő volt rá a bizonyítéka, hogy valakinek még fontos ezen a világon. Boldog mosoly jelent meg arcán, ahogy arra gondolt, tökéletes ürügy lesz a kendő visszaadása arra, hogy újra beszélhessen tanárával, azzal az emberrel, aki szívén viseli a sorsát. Mert Perselus számára a fény volt a sötétségben.