Továbbra is szakadt az eső, nem úgy nézett ki, mint ami el akar állni. Mielőtt a nő belépett az ajtón, nagyot sóhajtott, remélve, az segít, s bátorságot önt belé. Bármennyire is félt, tudta, ha most nem beszéli meg ezt a férfival, akkor később képtelen lesz rá, hogy megtegye. Naiv szívvel hitte, segítheti úgy barátját, hogy a szeretőjét se veszítse el, csak kissé háttérbe szorítsa az értékrendjében. Hitte, hogy létezik arany középút ebben a kellemetlen szituációban, csak a férfinak is meg kell őt értenie.
Halkan nyikordulva záródott be mögötte a bejárat, átázott talárját nehezen leküzdötte magáról, majd a helyére akasztotta, s egy gyors pálcaintéssel megszárította. Szíve egyre hevesebben vert, ahogy hallotta a nappali irányából a hangokat, miszerint szerelme ott tartózkodik. Lerúgta lábáról sáros cipőit, majd a falon függő tükörbe nézett.
„Pocsékul festesz!” – mondta kegyetlen hangon a tükörkép, mire Hermione lemondóan pislantott rá, s megpróbálta kitörölni szeméből a temetés óta felhalmozódott könnycseppeket.
Addig-addig bíbelődött az előszobában, míg meg nem jelent ott kedvese is. Ahogy a férfi aggódó tekintetével találta magát szemben, szíve összefacsarodott, s a karjaiba vetette magát, csak ölelte, csókolta, és agyában egyre zakatolt az őrült gondolat, bárcsak ebben az ölelésben halhatna meg, hogy megszabaduljon ettől a terhessé vált élettől, a kínoktól, a lelki szenvedéstől. Nem tudhatta, a mélypont még milyen messze van…
Perselus az ölébe vette a legyengült testet, s a hálószobába vitte, majd finoman az ágyra tette. Egy bűbájjal szárazzá varázsolta minden ruhadarabját és hosszú haját, tüzet gyújtott a kandallóban, végül betakarta. Ott ült az ágy szélén, s próbálta csitítani a zokogó nőt, de az csak görcsösen szorongatta a kezét, s szinte eszét vesztve hajtogatott két szót:
- Annyira sajnálom!
A férfi nem tudta, mit tehetne még a helyzet javítása érdekében, hát csak nyugtatóan simogatta a könnyáztatta arcot, s halk hangon suttogta:
- Nincsen semmi baj!
Hosszú percek teltek el így, mire Hermione könnyei elfogytak, s képes volt Piton szemébe nézni. Az örvénylő fekete sötétségben annyi érzelmet vélt felfedezni, mint még soha korábban.
Féltés.
Aggódás.
Szerelem.
Vágyak.
Kételyek.
És mindezt ő váltotta ki belőle. Hol volt már ekkor az kölcsönös gyűlöleten alapuló kapcsolat, ami a Roxfortban jellemezte őket? Elillant, átalakult, elmélyült. Hiszen a gyűlöletet a szerelemtől csak egy hajszál választja el…
A nő számára a legnagyobb csoda volt ez a szerelem. A szülei halála után kiábrándult a világból, Ron elvesztése után gyilkolási ösztönei léptek működésbe. Ámokfutásba kezdett, melytől sem Harry óvó intézkedései, sem Ginny észérvei, sem bárki már könyörgései nem tarthatták vissza. Véget akart vetni a háborúnak, s talán véget a saját életének is. Mintha csak provokálta volna a sorsot, hogy találja őt telibe egy zöld fénycsóva.
Ekkor találkozott össze a férfival, halált vágyott, de életet kapott. Csak homályosan emlékezett rá, hogy változtak meg az érzései iránta, ahogy nehezen tudatosult benne, egy a céljuk. Mindkettejükben hasonló kiábrándultság munkálódott, csak egy valamiért küzdöttek még, mert lelassult szívük kényszerítette őket, ne adják fel. Perselus volt az egyetlen, aki anélkül is megértette Hermionét, hogy egy szót is mondott volna, neki elég volt az üvegessé vált tekintetből olvasni ahhoz, hogy tudja, mennyire hasonlítanak egymásra. A nőre bízta a titkát, Dumbledore tervének titkát, tudván, biztonságban lesz nála.
És a hosszú út, amit együtt tettek meg, ezen a viharos éjszakán állomáshoz érkezett. Hermione tudta, mikor belenézett a sötét szempárba; tudta, azon az éjjelen hatalmas változások következnek be. Hiába szerette a férfit tiszta szívéből, úgy, mint még soha azelőtt senkit, tudta, hogy lépni kell.
- Sajnálom – suttogta halkan, mire Piton értetlenül rázta meg a fejét.
- Mégis miről beszélsz? – kérdezte türelme határán járva, s tekintetét úgy fúrta a nőjébe, mintha abból olvasni tudna.
- Ginny meghalt… - mondta végül hosszú csönd után Hermione.
- Igen. Ez valóban sajnálatos, de minden háborúban vannak veszteségek – felelte a férfi, s megszorította kissé az apró kezet.
- De nem ennyi. Ginnynek nem szabadott volna meghalnia, ő túl jó volt – rázta konokul a fejét, majd egy újabb könnycsepp gördült végig sápadt arcán.
- Akkor sem tudod már őt visszahozni.
- Tudom, de Harryt még megmenthetem – jelentette ki ellentmondást nem tűrően, mire Perselus arca elkomorult.
- Potter, hát már megint itt tartunk. Amíg ő él, sosem lehetünk együtt boldogok, ugye? – hirtelen elengedte a nő kezét, majd idegesen járkálni kezdett a szobában.
Odakint villámlott, s a nehéz sötétítő függönyökön át is behatolt a szobába a fény, majd a beálló csendben hallani lehetett az ablakpárkányra zuhanó esőcseppek egyenletes kopogását. Másodpercekkel később égzengés rázta meg a földet. Hermione érezte, a tragédia elkerülhetetlen, mintha még az időjárás is rájátszana, hogy drámaibbá tegye az eseményeket.
- Harry mellett van a helyem, sajnálom – suttogta, Piton pedig egyre idegesebben járt-kelt a helyiségben.
- És velem mégis mi lesz? Nekem is szükségem van rád, mert szeretlek – kiabálta, s ajkai remegtek az indulattól.
- Értsd meg, kérlek, Harry a barátom, és szüksége van rám. Hiszen most veszítette el a feleségét – mondta halkan végül a nő, mire Perselus megvetően felhorkantott.
- Te sem lehetsz ennyire vak, hogy nem veszed észre, ami a szemed előtt folyik!
- Most meg mégis miről beszélsz? – csattant fel Hermione, és mérgesen lerúgta magáról a takarót, majd megragadta a férfi karját, s kényszerítette, hogy nézzen rá.
- Potter szerelmes beléd, ez olyan nyilvánvaló, mint a nap. Mit gondolsz, az az ostoba miért önmagát marcangolja a felesége halála miatt? – Hermione újra zokogni kezdett, s rázni kezdte idegesen a fejét. – Nyilván azért, mert a lány rájött, hogy a férje gondolatban már rég másnál jár, és meggondolatlanságból, hirtelen felindulásból a halálba sétált, mert fájt neki szembenézni a valósággal, hogy az agyon bálványozott férje sem egy szent, mi több… - Perselus kegyetlenül köpte a szavakat a nő arcába, mire Hermione a földre rogyott, s ott zokogott tovább.
- Te nem ismered Harryt, ő nem olyan – bizonygatta, de a férfi csak hidegen felnevetett.
- Úgy tűnik, mégis jobban ismerem, mint te. Nem látod, hogy szokott rád nézni? Nem mint a barátjára, hanem mint egy nőre! Ahogy régen nézett a feleségére!
- Te kémkedsz utánam? Vagy mégis honnan a büdös fenéből tudod, hogy Harry hogy szokott rám nézni? – ordította könnyei záporán át, mire Piton semleges kifejezéssel az arcán megvonta vállait.
- Ne felejtsd el, kém vagyok! És elég jó emberismerő, de azt hiszem, veled kapcsolatban tévedtem – mondta végül halkan, majd az egyik sarki szekrényhez lépett, s azt a néhány ruhadarabját, amit a nő lakásában tárolt, elkezdte becsomagolni.
- Ezt mégis hogy érted?
- Úgy ahogy mondom. Hogy egy tökkelütött barom voltam, hogy bedőltem neked. Merlinre, hogy erre nem jöttem rá korábban! Végig tudtad!
- Miről beszélsz, a francba is, egy szavadat sem értem?!
- Ugyan Granger, ne játszd az ártatlant. Potter hirtelen felindulásból elkövette évekkel ezelőtt azt a hülyeséget, hogy elvette a Weasley lányt, aztán rájött, hogy téged szeret, de ott volt neked meg az a hülye sógora. Meg kellett mindkettejüktől szabadulnia ahhoz, hogy szabad legyen hozzád az út. S no lám, most hogy mindketten halottak, már senki és semmi nem állhat közétek. Gondolom a drága Potterkéd végig tudott arról, hogy mit szédítesz engem itt össze-vissza, és minden bizonnyal jókat röhögött rajtam, hogy bedőltem neked – a férfiből csak úgy dőltek a szavak, hangjába visszatért az a régi gúnyos él, ami az iskolában oly sok embert kergetett őrületbe.
- Neked elment az eszed! – rázta a fejét keservesen Hermione, miközben a férfi folytatta a csomagolást.
- Menj csak Potterhez, s vigasztald meg a darabokra tőrt szívét. Pont egymáshoz valók vagytok ti ketten! – azzal még egy utolsó lenéző pillantást vetett a zokogó nőre, s kilépett a hálószoba ajtaján, s azzal együtt ki a nő életéből.
Nem tudta, mekkora kárt okozott azon az éjjelen a nő lelkében, ahogy eltűnt a viharos éj sötétjében. Csak azt tudta, csalódott egy életre a szerelemben, a nőkben és saját magában is. Feldúltan haladt végig az utcákon, s csak egyet akart, minél messzebb kerülni a háztól, ahol talán először boldog volt, a háztól, ami akkora fájdalmat okozott neki, mint még soha semmi. A háztól, ahol cafatokra szakadt a szíve.
Hermione eközben hevesen zokogott, mert a férfi nem értette meg, mert nem hallgatta meg, mert nem szerette ahhoz eléggé, hogy higgyen benne. Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy mi van, ha Pitonnak igaza volt abban, hogy Harry szerelmes belé, de végül csak a férfi dühében kitalált rágalmainak titulálta. Hiszen Harry Ginnyt szerette – bizonygatta magában. Az éjszaka hossz órái összefolytak, a sötét, őrült gondolatok egymást kergették fejében, még az öngyilkosság is felvetődött benne.
- Ha meghalsz a döntéseid miatt, mi értelme volt meghozni ezt az áldozatot? – kérdezte gúnyosan tükörképe, mikor a fürdőszobában próbálta racionalitása csekély maradványát felszínre hozni.
- És hogy élem túl? Nélküle? – kérdezett vissza, s újabb könnycseppek folytak végig arcán.
- Az mindegy. Te okoztad a saját boldogtalanságodat, hát oldd meg! De a barátodnak szüksége van rád, úgyhogy élned kell! – parancsolt rá kemény hangon a tükörkép.
- Harryért – bólintott, letörölte könnyeit, s dühében összetörte a tükröt.
Hermione Granger azon az éjszakán megfogadta, túléli, akkor is, ha a szíve milliárdnyi darabbá zúzódott. Túléli, Harryért!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
