A következő két nap folyamán Hermione amennyire csak tudta, próbálta elkerülni Pitont, ha tehette, az irodájába vagy a tantermébe zárkózott, hogy megfelelően felkészüljön az új tanévre, s a lelkét újra nyugodt síkra terelje. Étkezni sem járt a Nagyterembe, rendszerint a manókat kérte meg, bocsássanak valami harapnivalót a rendelkezésére. Az egyetlen alkalom, amikor elkerülhetetlen volt a találkozás, a tanári megbeszélések alkalmával volt. Kényelmetlenül érezte magát, ha a férfival egy helyiségben kellett tartózkodnia, de annál több önuralomra tett szert a hosszú évek óta tartó tanári pályafutása során, hogy ez vonásaira is kiüljön. Ellenben jó néhány kollégája megvetően, lekicsinylően pillantott a férfira.

A nő, habár külsőleg teljesen álcázta érzelmeit, hagyta, hogy belül feleméssze a pokol tüzeként lángoló haragja, és ismételten fellobbanó gyűlölete. Gyűlölte a férfit, amiért nem hallgatta meg, meg sem próbálta őt megérteni, csak saját konokságára hallgatott. De még nála is jobban gyűlölte abban a pillanatban saját magát, amiért akkora áldozatot hozott, és még mindig úgy érezte, rosszul döntött.

Legalább Harryt sikerült megmentenem, és normális életet élhet!

„Tudod jól, hogy Perselusnak igaza volt, a férjed már akkor is szerelmes volt beléd…”

De én sosem szerettem Harryt, Perselusé volt a szívem, de ő nem kért belőle.

„Akkor nem kellett volna föláldoznod, s ma normális életed lehetne. Vele…”

Nem szeretett ahhoz eléggé, hogy végig hallgasson!

„Éppen hogy annyira szeretett, hogy teljesen akarjon téged, ne csak egy részedet.”

Most már úgyis mindegy, gyűlöl engem, s én is gyűlölöm őt!

„Gyűlölöd, mert még mindig reménytelenül szereted.”

Hermione föladta a lelkiismeretével vívott harcot, meg sem próbálta kompenzálni csúfos vereségét, némán ismerte el önmagában, annak az átkozott hangnak milyen nagyon is igaza van. Gyűlölte, hogy mindazok után, hogy Perselus elhagyta őt, még mindig szerette. Úgy, mint soha előtte senkit, s azóta sem.  Néha hosszan elgondolkozott, hányszor is volt élete során szerelmes. Ott állt harminchat évesen, és bármennyire is válaszolni akart a kérdésre, nem volt biztos saját magában.

Viktor Krum volt az első fiú, aki lányként tekintett rá, és nem a notórius stréber, könyvmoly Grangerként. Persze, imponált neki, hogy a híres kviddicssztár őt hívta magával a bálra, hogy az ő társaságát kereste, de azt is biztosan tudta, sosem volt szerelmes Viktorba. Maximum tetszett neki a fiú, de tizenöt éves fejjel még azt is túlzásnak érezte, pusztán a hormonjai fészkelődésének.

Aztán ott volt Ron, aki kezdetben csak az egyik legjobb barátja volt, majd szépen lassan vonzalommá alakultak az érzelmeik, majd talán még többé. Mégsem merte biztosan azt állítani, hogy szerelem volt, mert ha ezt annak nevezi, milyen fogalommal tudja egyenlővé tenni a Perselus iránt érzett érzelmeit? Ron egyszerre volt neki több is, és kevesebb is, mint a fiúja. Elvégre nagyon mély barátság tartotta együtt őket sok évvel korábbról a súrlódásaik ellenére is, és ugyan a fiúval élte át élete első intim pillanatait is, mégis hiányzott az a forróság, szenvedély, amivel Hermione a szerelem szót definiálta.

Sokáig úgy vélte, ha minden másként alakul, egy életre boldog lehetett volna Ron oldalán, mert akkor is szerette valamilyen módon, ha a mindent felemésztő tűz nem is égett a lelkében. De rossz korba születtek, háború idején nem szabad szerelmesnek lenni, mert óhatatlanul egy nap az ember arra ébred, az értelmetlen vérontás a boldogságot is beszennyezi. Alig voltak együtt több mint egy éve, mikor a fiatal férfi egy csata során súlyos sebet kapott, majd a tehetetlen lány karjaiban meghalt ajkán az édesen keserű szóval: Szeretlek!

Az egykori tanára iránti szerelem már egészen más dimenziókba emelte, a vágyódás és szenvedély állandó fizikai fájdalmat okozott számára, ha a férfi nem lehetett a közelében. Utálta, hogy titkolniuk kell az érzéseiket, de tudta, mindenki elítélné a férfi miatt, s akkor a kapcsolatait elvesztené a Főnix Rendjével és Harryvel is, márpedig ez létfontosságú volt, hiszen ő volt a kapocs Perselus és a Rend között, rajta futottak keresztül a titkos információk, melyek segítették a Nagyúr elleni küzdelmet. Az már csak a sors fintora volt, hogy hiába próbált mindenkinek megfelelni, lassan szinte mindenkit elveszített, s ha valaki a háború végeztével mellette is maradt, őt addigra már nem tudta érdekelni.

Harry miatt áldozott fel mindent, hogy segítséget nyújtson a megözvegyült férfinak, végül mégis ő szorult barátja támogatására. Barát… milyen gyorsan is változott meg a kettejük viszonya. Amikor Hermione rájött, hogy a múlt miként bélyegzi meg egy életre, rádöbbent, kegyetlen utat szánt neki a végzet, amin neki végig kell mennie. Feleségül ment Harryhez, habár az észérvek azt súgták, keresse meg szerelmét, alázkodjon meg előtte, gyónjon meg neki mindent, és könyörögjön, hogy fogadja vissza, ő mégis a könnyebb utat választotta. Talán kevesebb kockázattal járt, de biztosan állítható, kevesebb boldogságot is nyújtott számára. Az összes örömöt egy mosolygó arcocska nyújtotta neki, mert amikor az égően csillogó szemekbe pillantott, úgy érezte, őt látja visszapillantani.

Halkan kopogtattak az iroda ajtaján, majd választ sem várva, nyikorogva benyitott az érkező. Perselus csak egy pillanatra emelte fel a tekintetét, majd újra az előtte heverő papírkupacra összpontosított, s újabb és újabb sorokat vésett a pergamenre. Közben a nő szótlanul a férfival szemközti székhez sétált, leült, s némán várta, amíg kollégája végez a munkájával.

-         Minek köszönhetem a látogatását? – kérdezte végül néhány perc dermedt csend után Piton, s mélyen a vele szemben ülő boszorkány szemeibe nézett.

-         Tudni szerettem volna, sikerült-e sikeresen berendezkednie? – válaszolta az nyugodt hangon, s viszonozta a kutakodó pillantást.

-         Ugyan jobban kedveltem a régi pincebeli lakosztályomat, de köszönöm kérdését, remekül megvagyok – mondta kissé gúnyosan, majd kényelmesen hátradőlt székében. – Jól sejtem, hogy nem csupán ennek köszönhetem a látogatását?

-         Óh, ne haragudjon, hajlamos vagyok megfeledkezni róla, hogy maga milyen jó emberismerő is – válaszolt a nő hasonló stílusban, de a férfi szavaihoz képest az ő hangsúlya ósdi utánzatnak hatott csupán. – Valóban másról kívántam önnel beszélni, Perselus. A többi tanárról…

-         Kedves Minerva, fölösleges aggódnia. Nem fogok megsértődni, ha nincsen kedvük egy levegőt szívniuk velem, s nem avatnak be a legfrissebb pletykákba – horkantott megvetően a professzor, mire McGalagony lemondóan megforgatta szemeit.

-         Perselus, ne értsen félre, én személy szerint örülök az ön visszatértének, de sajnos a többiek nem fogadták kitörő örömmel a döntésemet, miszerint önt alkalmazom.

-         Teljes joggal. Ne kerteljünk, sohasem tudtak megtűrni maguk körül, én már ebben az iskolában diákként is a legtöbb tanár szemét szúrtam, a bájitaltan tanári állásomat is mindössze Albus közbenjárásának köszönhetem. Maga se értsen félre engem, Minerva, de megértem őket. Elvégre Dumbledore a barátom volt, mégis megöltem, ezek után végképp nem várom el senkitől, hogy a társaságomat keresse. És önnek sem kellene, mert még maga ellen fordulnak – hangjából csak úgy áradt a keserűség, mégis megkönnyebbüléssel töltötte el a gondolat, hosszú évek óta először őszintén kitárulkozhatott valaki előtt.

-         Tudja, maga még mindig épp olyan, mint volt egykoron, mégis hatalmas változáson ment keresztül – mondta végül az igazgatónő néhány perc némaság után, majd lassan fölállt, és az ajtóhoz sétált.

-         Minerva? – szólt még utána a férfi, mikor az idős asszony keze már a kilincset érintette.

-         Igen? – nézett vissza miközben halkan ejtette a szót. 

-         Köszönöm – suttogta Perselus, mire McGalagony egy aprót bólintott, majd magára hagyta a férfit.

Piton ugyan nem mondta, mit köszön, mert ő maga sem tudta pontosan, mégis jól esett kimondania. Köszönte az új esélyt, a visszatérés lehetőségét, de köszönte azt is, hogy az idős asszony valamilyen módon a barátja akar lenni. Köszönte, hogy előtte nem kell megjátszania magát, hogy önmaga lehet, s köszönte, hogy létezik még őszinteség az életében. Egy kiábrándult lélek számára nincs is fénylőbb reménysugár, mint mikor rádöbben, nincs teljesen egyedül.

Szeptember elseje azon napok közé tartozott Harry Potter életében, mely fiatalkorában boldogsággal és reménnyel töltötte el, de mióta családja volt, megfosztotta a kilátásaitól. Ahogy lányától búcsúzott, szíve összeszorult a gondolatra, ha Romola felszáll a vonatra, újra egyedül marad. Felesége és gyermeke is távol lesz tőle, legjobb esetben is az iskolai szünidőnél hamarabb nem találkozhat velük, csak a munkájába temetkezhet, s számolhatja vissza a napokat a viszontlátásig.

-         Hiányozni fogsz, apu – mondta szeretetteljes hangon a fiatal lány, majd szorosan megölelte a férfi nyakát, és két cuppanós puszit nyomott az arcára.

-         Te is nekem, prücsök – viszonozta a gesztust Harry, majd segített felemelni lánya ládáját a szerelvényre, hogy még időben találjon üres kupét, amit majd barátaival elfoglalhat.

-         Aztán vigyázz magadra, és élvezd, hogy nem lógok a nyakadon – nevetett csengő hangon Romy, s eltűnt a férfi szeme elől.

Potter rezignáltan állt még percekig a peronon, várva, hogy a Roxfort Express sűrű füstöt eregetve kidöcögjön az állomásról. Egy pillanatra látni vélte az egyik ablak mögött lánya sziluettjét, majd a következőben ismét eltűnt előle.

Harry életében szemmel láthatólag a családja nyújtotta a biztos pontot, de azt nem tudhatta senki, hogy milyen hideg és merev házasságban is él Hermionéval. Szerelemes volt egykor a nőbe, nagyon is, túlságosan, s akkor az Ginny elvesztését vonta maga után. Elvesztette az első feleségét, aki úgy szerette őt, ahogy Hermionétől akarta, hogy szeresse. És ugyan alig telt el pár hét Ginny temetését követően, és feleségül vehette a szeretett nőt, de boldog sosem lett. Az évek múltán kihunyt az a szenvedélyes vágyódás, ami sebezte a lelkét, és újfent barátsággá tompult, vagy még annál is kevesebbé, de a látszatot igyekeztek megtartani.

Ha másért nem, akkor Romoláért. Harry ugyan tudta, hogy felesége szeretett valakit a múltban, de mivel konokul hallgatott a kiléte felől, ő nem feszegette a témát. Megígérte neki, hogy a gyermeknek apja helyett apja lesz, bárkié is a kicsi, s ezt tartotta is. Forrón szerette a gyermeket, mindazt a szeretet próbálta neki adni, amit Hermione nem fogadott el. Számára a legnagyobb ajándék viszonzásul a lány rajongása volt, és az édesen csengő hangja, ahogy kiejti a bűvös, lehengerlő szócskát: Apa.

Senki egy pillanatig nem kételkedett benne, hogy a kis Romola ne az ő lánya lenne, annyira hasonlított rá hosszú, fekete hajával, és kalandvágyó természetével. Vonásai ugyan egyértelműen anyjáéi voltak, akárcsak tudástól csillogó sötétbarna szemei, de senki nem tudta volna megállapítani, hogy nem Potternek született.

Hirtelen egy tompán felé lebegő hang rántotta vissza Harryt gondolataiból, majd meglátta az ablakban felé integető lányát. Halvány mosoly jelent meg ajkai szegletében, ahogy visszaintett a gyermeknek, közben a vonat lassan mozgásba jött.

-         Szeretlek, apa! – kiabálta a kerekek kattogását átharsogva Romola, majd puszit küldött tenyeréből röptetve felé.

-         Én is szeretlek, kicsim – suttogta halkan, tudván, lánya már úgysem hallja meg a szavakat.

Harry Potter szerette a kislányt, de vajon akkor is oly gondoskodóan neveli fel a gyermeket, és hagyja, hogy apának szólítsa, ha tudja, hogy Perselus Piton gyerekét neveli?