- Minerva, ígérje meg, hogy meg fogja tenni! – az idős férfi szavai kérésként hatottak, de áthatóan tekintő kék szemei éppen azt sugallták, ez parancs.
- De nem értem önt, Albus. Vagy mondjon el mindent világosan, vagy ne kérje az ígéretemet! – vetette oda dühösen a nő, mire az igazgató tekintete haragosan megvillant.
- Nézze, nem mondhatok most többet, mindent időben meg fog tudni – mosolyodott el kényszeredetten Dumbledore, de kollégáját nem tudta meghatni.
- Ha nem bízik meg bennem eléggé ahhoz, hogy…
- Kérem, szó sincs erről – vágott közbe az igazgató. – Minerva, tudja jól, hogy maximálisan megbízok Önben, éppen ezért is fordultam magához. Ha eljön az idő, meg fogja tudni az okokat, addig csak arra kérném, esküdjön meg nekem, hogy megteszi, amit kérek magától – a kemény tekintet kissé ellágyult, hangja szinte könyörgővé vált, s az asszony tudta, valóban fontos lehet ez az egész szituáció, ha Dumbledore ennyire sziklaszilárdan kiáll a jelentőssége mellett.
- Akkor sem bízom Perselusban – mondta hosszas percek hallgatása után a tanárnő, mire Albus szélesen elmosolyodott.
- Nemsokára még ennyire sem fog. Tehát, megesküszik? – komolyodott el újra az igazgató.
- Meg – azzal aprót bólintott a férfinak, s kezét nyújtotta, hogy az esküt megkössék.
***
Minerva tudta, hogy nem szabad bíznia Perselus Pitonban, mert vissza fog élni a helyzetével, tudta, hogy nem szabadott volna megesküdnie Albusnak, hogy beváltja a kérést, tudta, hogy túl késő lenne visszakoznia. Fél év telt el azóta a sötét éjszaka óta, hogy az igazgató magához kérette az irodájába, hogy egy olyan titokba vezesse be – legalábbis az elejébe -, mely befolyásoló hatással lesz a jövőjére. És most az igazgató halott, de őt élete végéig köti az adott szava, köti a lelkiismerete, a jobbik fele.
McGalagony professzor mélyen elítélte Pitont az árulásáért, hogy megölte Dumbledore-t, és éppen a férfival szembeni ellenérzései miatt hitte, bele fog halni esküjébe. Mérhetetlenül csalódott volt, de nem csak fiatal kollégájában csalódott, amiért megölte a barátját, megölte Dumbledore-t, hanem az igazgatóban is csalódott, hogy nem tett semmit, nem védekezett, pedig ő volt a kor leghatalmasabb mágusa. De a legnagyobb csalódást mégis magával szemben érezte, hogy nem volt elég ahhoz, hogy nemet mondjon Albusnak, s visszautasítsa a kérését.
Tudta nagyon jól, innentől fogva nincs megállás, addig lelke meg nem nyugodhat, míg be nem teljesíti ígéretét. Nem hiába volt Dumbledore akkora varázsló, még azt is képes volt elintézni, hogy ő ne halhasson meg addig, míg eleget nem tesz esküjének. Az adott szó hatalma – ez viszi majd őt a sírba, vagy éppenséggel nem viszi. Oly sok évnek kell még addig eltelnie, oly sok vérnek kell még addig folynia, oly sok információnak kell még addig a birtokába jutnia, s ő még csak meg sem halhat, mert űzi, hajtja előre a Dumbledore-nak tett ígérete.
„Akkor sem bízom Perselusban.”
„Nemsokára még ennyire sem fog.”
Hallotta fejében visszhangozni a hónapokkal azelőtt elhangzott beszélgetés foszlányait, és egyre erősebben hitte, Ezeknek a szavaknak még valamikor nagy jelentősége lesz. Albus tudott valamit, aminek nem szabadott volna megtörténnie.
***
Harry lassan szívéhez emelte a fegyvert, majd döfött…
Egy kétségbeesett sikoly hagyta el az éppen akkor érkező asszony torkát, majd reflexszerű mozdulattal kitekerte a férfi kezéből a tőrt. Molly Weasley tudta, egy újabb tragédiától óvta meg a világot. Bármennyire is haragudott egykori vejére, képtelen lett volna végignézni, ahogy végez magával. Annyi év után először látott túl a gyűlöletén, ahogy a zokogó, megtört Harryre pillantott. Éppen ez késztette arra is, hogy esetlenül letérdeljen hozzá, és gyengéden magához ölelje.
Potter úgy kapaszkodott az idős asszonyba, mintha ő lenne az utolsó menedék, mintha minden rendbe jöhetne, ha a nő karjaiban kisírhatja magát. Harry hitte, könnyebben nézhet szembe a világ ocsmányságaival, a saját lelkiismeretével, ha anyósa meg tud számára bocsátani.
Másra sem vágyott jobban, mint újra érezze a család melegét, mint egykor érezte a Weasley család tagjaként. Hiába volt neki saját családja Hermione és Romola személyében, ő a régit vágyta vissza, a múltat akarta újra élni, mindent jóvá akart volna tenni, elölről kezdeni.
- Annyira sajnálom… Nagyon szerettem Ginnyt… nem akartam, hogy bármi baja essen – szipogta összetörten, míg Molly a hátát simogatta.
- Tudom, tudom – mondta halkan Mrs. Weasley, majd megpróbált felállni, s a férfit is magával húzni. – Nyugodj meg, Harry. Beszéljük meg ezt az egészet egy csésze tea mellett! – kérte végül, mikor rájött, nem tudja olyan könnyen talpra állítani őt.
- Bocsásson meg nekem, Molly! – rimánkodott Potter, mire az asszony szeméből is kihullott néhány könnycsepp, de végül bólintott.
- Menjünk, kezd hűvös lenni.
Azzal egymásba karolva kisétáltak a sírkertből, majd a Mrs. Weasley irányításával elhoppanáltak az Odúba, hogy tisztázzák az elmúlt tizennégy év minden keserűségét, csalódását, gyászát.
***
Hermione az egész évnyitó lakoma folyamán feszengve ült a helyén, az ételt csak turkálta. Lányát figyelte, amint a barátai társaságában jókedvűen beszélget, nevetgél. Néha elkapta Romy felé küldött mosolyait, és ő is viszonozta azokat. Rettegett a nő, hogy ez az életvidám kislány nemsokára a múlté lesz, ha valaha kiderül az igazság arról, hogy ki is ő valójában, ki az igazi apja. Meg akarta kímélni lányát, de azt is tudta nagyon jól, hogy nem akadályozhatja meg a sorsot abban, hogy egyszer minden igazság a felszínre kerüljön.
Hosszan gondolkozott ezen, a vacsora idején jutott is rá ideje, csak néha kellett kollégái kérdéseire egyetértően hümmögnie, noha ezt sem tudta, mire válaszol. Valójában nem is érdekelte. Sokkal jobban akarta volna tudni, miről beszélget oly elmélyülten Minerva és Piton. Az igazgatónő szemmel láthatólag teljesen elmélyülten magyarázott valamit a férfinak, akinek arca, ha lehet, még sápadtabb színt öltött, mint normális esetben.
Ismerte annyira a férfit korábbról, hogy tudja, ez egyértelműen a düh jele. McGalagony azonban mintha észre sem vette volna a jeleket, csak mesélt tovább, habár – Hermione azonnal megállapította – Perselus már egyáltalán nem figyelt oda rá. Majd a következő pillanatban kétségbeesetten vette észre, a férfi gyűlölettel égő pillantást küld felé, majd sandán Romola felé tekint.
Jeges borzongás futott végig gerincén, mikor rádöbbent, a férfi tisztában van a titokkal, miszerint Romola Hermione lánya. Nem volt felőle kétsége, hogy az információ Minervától jutott Piton fülébe. Egyedül azt remélte, nem is sejti – még -, hogy valójában nem Harry az apja.
Valójában el sem tudta képzelni, Perselus hogyan reagálna, ha megtudná, van egy gyereke, aki ráadásul Harry-t hívja apának. A szíve azt súgta, ne is akarja megtudni a következményeit, míg esze mindennek ellentét tanácsolta. Öntsön tisztavizet a pohárba, és legyen végre őszinte nem csak a családjával, Pitonnal és a világgal szemben, hanem önmagával is. Nem tudta mit tegyen.
Csak nézte lányát, ahogy vidáman vacsorázik, és belül jajveszékelt, mit is tegyen. Piton bántani fogja, ha nem is közvetlenül, de ahhoz épp eléggé, hogy Hermionénak fájdalmat okozzon. Sírni akart, zokogni, s azt akarta, hogy a férfi épp úgy a mellére vonja, és megvigasztalja, mint régen. Több mint tizennégy évvel korábban.
Végül arra jutott, hogy várnia kell a döntésével, meglátja, mit hoz a következő néhány nap, és annak megfelelően alakítja a dolgokat. Remélte, a lehető legkevesebb fájdalmat okoz majd Romynak. Abban a pillanatban már az sem érdekelte, ha Harry szívét összetöri, ha Perselus még jobban meggyűlöli, ő csak a lányát akarta megmenteni.
Fáradtan sóhajtott, miközben egyre zakatolt fejében a gondolat: Csak Romolát ne törje össze az igazság!
***
Hermione nem számított azon az estén látogatóra, éppen ezért is lepődött meg annyira, mikor halk kopogást hallott.
- Egy pillanat – szólt ki, majd lerakta éjjeliszekrényére a könyvét, és kibújt az ágyból.
Egy pillanatra átfutott agyán a rettegtető gondolat, Piton keresi fel ilyen késői órán, hogy felelősségre vonja a titkok miatt. Végül megkönnyebbülve konstatálta, lánya kereste fel őt.
- Hányszor mondtam már neked, hogy takarodó után ne bóklássz a folyosón? Nem lenne szerencsés, ha a gondnok elkapna! – fedte meg gyermekét, de valójában repesett szíve az örömtől, hogy meglátogatta Romy.
- Ugyan, anya! Éppen ezért van nálam apa láthatatlanná tévő köpenye. Tudom jól, hogy ti mennyit lógtatok ki ez alatt éjszaka a klubhelyiségből, ne is tagadd! Apa már épp eleget mesélt róla – nevetett a lány, s szorosan átölelte édesanyja nyakát, és két cuppanós puszit nyomott az arcára.
- Az ember azt hinné, hogy egy hollóhátas szabálykövetőbb, mint sem kilógjon – mondta csillogó szemekkel Hermione, majd a gyereket az egyik fotelba ültette, és elővarázsolt neki egy bögre gőzölgő forrócsokoládét, illetve néhány aprósüteményt.
- Nem is tudom hogyan lettem hollóhátas, ha egyszer apa sem meg te sem voltatok azok – felelte végül elgondolkozva Romola, majd belekortyolt az italba.
Hermione nem akarta elmagyarázni gyermekének, hogy minden bizonnyal annak köszönhetően, mert az anyja ugyan griffendéles volt, de az apja nem, hanem mardekáros, és ehhez képest a Hollóhát az arany középút. Végülis, egykor majdnem ő is oda került. Merengéséből az asztalon koppanó bögre hangja verte fel.
- És apád milyen hangulatban volt, mikor otthagytad? – kérdezte végül megtörve a csendet, mire lánya aprót horkantott.
- Hisz ismered, a szokásosban. Kissé nosztalgikus, de végtelenül szomorú és érzelgős. Hiába próbálok neki rávilágítani a helyzet előnyeire is, őt nem lehet meggyőzni.
- Az már biztos, hogy a végletekig makacs – mosolyodott el Hermione, mire lánya helyeselt.
- Anya, nem aludhatnék ma itt nálad? – tette fel halkan kérdését Romy, anyja pedig nem tudott nem beleegyezni a kívánságba.
- De nem csinálunk belőle rendszert! – mondta viccesen megfenyegetve gyermekét, mire ő az ölébe mászott, s megölelte anyját.
Hermionéban önkéntelenül is az a kellemetlen érzés motoszkált, hogy eltűnnének az ilyen meghitt pillanatok az életükből, ha kiderülne az igazság. Romy sosem bocsátaná meg neki a több mint tizenhárom évnyi hazugságot.
A gondolatra még szorosabban ölelte gyermekét.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
