-  Remus bácsi, ki ez a szép néni a képen? Olyan ismerős, és boldognak látszik, ismerted? – kérdezte egy tíz éves forma, szőke kislány Remus Lupint, a Roxfort egykori sötét varázslatok kivédése tanárát.

- Igen ismertem, nagyon is jól, tanítottam a Roxfortban, ő volt a legtehetségesebb boszorka, akivel valaha is találkoztam. Mikor elvégezte az iskolát aurornak állt, és a Főnix Rendjének tagja lett. Talán azért olyan ismerős neked Niki, mert nagyon sok újságban lehet látni a mai napig a képét, igaz már kilenc hosszú éve meghalt. – mesélte az idős varázsló a gyermeknek, aki csak úgy csüngött az ajkain.

-  Miért írtak róla olyan sokat? Mert okos volt?

-  Azért is, de leginkább azért, mert Harry Potter és Ron Weasley legjobb barátja volt. Az életét áldozta, hogy Voldemort meghalljon, és újra béke legyen.

-  Hogy hívták?

-  Hermione Granger. Gondolom, már hallottad édesapádtól a nevét, igen jóban voltak.

-  Igen már valóban hallottam a nevét, barátok voltak igaz, és Harry Potter is meg Ron Weasley is. Igaz?

-  Ahogy mondod, de ez egy hosszú történet, és elég, ha annyit tudsz, kezdetben ellenségek voltak, aztán apád átállt a jó oldarra, és akkor lettek barátok. De azt hiszem az egyebeket csak Draco mondhatja el neked, mérges lenne rám, ha az engedélye nélkül fecsegnék itt neked.

-  Jól gondolod, öreg barátom. – szólt egy a kislány számára oly ismerős és kedves hang a konyhaajtó irányából.

-  Apa! Na végre, hogy itt vagy, olyan sokat dolgozol.

-  Bocsáss meg nekem, Niki. Képeket nézegettek? – miközben ezt kérdezte az egy kori professzora irányába sandított, kicsit megrovóan. Kislánya közben hevesen bólogatott.

-  Apa, mesélsz nekem erről a néniről? – érdeklődött a kis szőke angyal, ki nagyon hasonlított apjára, főleg így, mikor egymás mellett álltak. Egy valami nem apai ágon öröklődött, a gesztenyebarna szemeit állítólag anyukájától örökölt, akit sohasem ismert, hisz még csak egy éves volt, mikor meghalt.

-  Egyszer úgyis el kell mondanom. – sóhajtott a férfi, majd leült egy székre szembe Lupinnal, és ölébe vette Nikit. – Mione mellém állt, mikor otthagytam apámat, igaz barátra leltem benne, és idővel egymásba szerettünk. Aztán megszülettél te, mi pedig határtalanul boldogok voltunk. Az esküvőnket tervezgettük, de eljött a végső csata, a sötét oldal ellen. Hosszú és fájdalmas küzdelem volt, rengeteg áldozatot követelt mindkét oldalon. Nálunk Ron már az elején elment, Aztán Harry, abban a pillanatban, hogy megölte Voldemortot meghalt, és utána maradtunk még tisztogatni a halálfalók maradéka között. Apám, Lucius aztán rátámadt Mionéra, aki később a Szent Mungóban szintén elment, én meg, nem vagyok rá büszke, de megöltem apámat. Ma már csak érted élek, mert megígértem anyádnak, hogy vigyázok rád. – a férfi szemébe könnyek szöktek, magához ölelte gyermekét, az utolsót, aki szerelmétől maradt neki. Hosszan ültek így, Remus inkább magukra hagyta őket, csak egy képet hagyott az asztalon.

-  Akkor tőle örököltem a szemeimet? – kérdezte Niki, majd a kis, már megsárgult fénykép után nyújt. Halványan mosolygott, mire apja szeméből is eltűntek a könnyek.

-  Igen. Ugyanolyan sokat mondóak, rengeteg bennük a szeretet. Hidd el, anyukád nagyon szeretett. – mondta Draco, majd hosszan nézték a képet, és beszélgettek a múltról.