A férfi álmatlanul forgolódott ágyában. Az ablakon túlról hallotta a baglyok huhogását, amint visszatérnek az éjszakai kiruccanásukról. Nem jött álom a szemére akármilyen fáradt is volt. Járt az agya, gondolatai egyetlen pont körül keringtek, nem tudott kikapcsolni. Tudatában újra és újra leperegtek a lány fejében látott pillanatképek, ahogy ő megélt több mint húz évet az életéből. Mind közül azonban azok a jelenetek ismétlődtek legtöbbször, melyekben ő is szerepelt. Újra és újra hallotta füleiben csengeni a lány rémült-döbbent hangját, amint azt suttogja, hogy az ő világában a férfi meghalt. Aztán ott volt az a kép is, ahogy látja saját magát élettelenül a földön heverni átharapott nyakkal, testétől csupán pár méterre a könnyező Hermionét. A lány kétségkívül sírt. Miatta.
Feladta már az esélyt, hogy elaludjon. Átfordult a másik oldalára, és a keskeny ablakon keresztül a csillagos eget kezdte bámulni. Nem is tudta, már mióta nem gyönyörködött azokban a kis gyémántként ragyogó pontokban. Talán mióta képtelen volt bárkit is szeretni? Igen. Hirtelen tisztán emlékezett rá, hogy mikor legutóbb – sok évvel korábban -, kifeküdt a roxforti park egy rejtett szegletének pázsitjára, arról ábrándozott, hogy a szeretett lány is mellé dől, és együtt álmodoznak majd. De Lily soha nem lehetett az övé…
Talán ezért érzett gyűlöletet Harry iránt már abban a pillanatban, mikor először találkoztak, mert ő ott lehetett a nővel, mikor az meghalt, mégsem mentette meg. Ő, Perselus Piton még az életét is odadobta volna cserébe, hogy azon az éjszakán Lily életben maradjon. Utált Potter szemeibe nézni, mert olyan kísérteties érzése támadt, mintha újra az imádott lány tekintetét látná.
Hermione Granger „emlékei” nagyon felkavarták. Egy év telt el ugyan azóta, hogy a lányt ő ápolta, majd törölte az emlékeit, számára az egész egy végtelen hosszúságú napnak tetszett. Sokat gondolt rá, hogy mennyivel másabb élet jutott neki azzal, hogy egy napon arra ébred, újra kisiskolás gyermek, akik a barátai voltak tudatában, a valóságban fagyosan pillantanak rá. Igen, minden kétséget kizáróan, jobb volt azzal Hermionénak, hogy elfelejtette mindazt, amit Perselus képtelen volt kiverni a fejéből.
A tudat, hogy a lány egyedül van, barátok nélkül, magányosan, szánakozással töltötte el, hiszen nála jobban senki sem tudta a világon, milyen kirekesztettnek lenni csak azért, mert okos.
Ami a legjobban meglepte, hogy történt az elmúlt hónapokban néhány olyan esemény, amelyeket ő előre látott – kissé módosult verzióban – a lány fejében. Harry Potter valóban meglelte a Bölcsek kövét, Mógus tényleg áruló volt, majd Potter és Weasley egy megbűvölt, repülő autóval érkeztek az új tanévkezdetre, Lockhart – az a félnótás szerencsétlen – az iskola tanára lett, s a Titkok Kamrája is feltárult. Ám Hermione boldog mosolya csupán egy emlék volt.
Az a griffendéles okoska nagyon is felkavarta Perselus életét. Felidézte benne mindazt, amit ő elveszített, s megmutatta a jövőben várható további szenvedéseket. A szenvedéseket mindkettejük számára. Két magányos ember pusztuló, véres ködbe vesző jövőjét. A férfi úgy érezte, tennie kell valamit a lányért, hogy enyhítse a – számára elfeledett emlékek okozta – fájdalmát.
Akkor is tenni akart érte valamit, ha tudta jól, a stréber griffendéles, Hermione Grangerért teszi. Azért a gyermekért, aki a szívében eggyé vált vele.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
