Angliára ragyogó napsütéssel köszöntött november legelső napja, ami önmagában nem is lett volna érdekes, ha az elmúlt másfél év ne lett volna olyan zord és sötét. Albus Dumbledore halála óta az időjárásra is hatást gyakorolt a háború állása, az eget felhő szegélyezték, a nap egyszer sem sütött ki, olyan volt az egész jelenség, mint valamiféle burok. Azon a reggelen viszont nem hogy sütött a nap, de felhő sem volt az égbolton.

Harry Potter két barátjával már nem tért vissza a Roxfortba, tanulmányaikat nem fejezték be, életüket arra tették fel, hogy megtalálják a horcruxokat, és elpusztítsák Voldemortot. A Kiválasztottként megnevezett fiú vált az egykori kis túlélőből, aki akkorra felnőtt férfivé vált, aki önálló döntéseket hozhat, rendszerint olyanokat, melyekről úgy vélte, megkönnyíthetik az útját esküdt ellenségéhez. Ilyen döntése volt elhagyni szeretett iskoláját, és élete szerelmét, Ginny Weasleyt.

Az ifjú boszorkány ekkor volt hetedéves a Roxfortban, minden napja a rettegés jegyében telt el, hisz nem tudta mi van a nagyvilágban, mi történt szüleivel, bátyjaival, szerelmével. Csak egy ígéret tartotta benne a lelket, az utolsó mondat, amit kedvese mondott neki, mielőtt elment: „Ígérem, végzek vele.” A vöröshajú lány is időközben nővé cseperedett, komoly lett és megfontolt, minden idejét a tanulásra fordította, tervei voltak a jövőt illetően. Úgy tervezte, ha a vizsgáit követően még nem lesz béke, követi a Triót, segít nekik legyőzni a Sötét Nagyurat. Ezen a novemberi reggelen azonban érezte, valami megváltozott.

A Nagyteremben minden diák, házától és korától függetlenül a háborúról beszélt, egyesek szerint a hirtelen szépidő a béke jele, mások szerint a vég eljövetele. Heves viták, hangos szópárbajok közepette érkezett meg a reggeli bagolyposta, kivételesen sok küldeményt hoztak magukkal a repülő postások. Ginny tányérjára egy apró gyöngybagoly szállt, a Reggeli Próféta aznapi számával. Gyorsan leoldozta az újságot a madár lábáról, már dobta is volna bele a pénzt az apró erszénybe, s bontotta volna ki a hírlapot, mikor valaki felkiáltott.

-  Voldemortnak vége, meghalt! – zengte a hang, mire hangos éljenzés, vagy sóhajtások hallatszottak, de az ifjú Weasley lány még nem volt nyugodt.

Ő ismerte a próféciát, Harry megosztotta vele, nem élhet az egyik, még él a másik, vagyis csakis Harry ölhette meg a nagyurat, de akkor vele mi történt. Vadul lapozta az újságot, szemei sebesen keresték a nevét a címekben, de sehol sem említették. Közben tovább forogtak gondolatai, ha ott volt Harry, ott kellett lennie Ronnak és Hermionénak is, hisz ők elválaszthatatlanok voltak, mi történt hát bátyjával és barátnőjével. Addig kutatott az újságban, míg az meg nem adta magát, és egy nyekkenéssel el nem szakadt. Szemeiben könnyek keletkeztek, és nem szégyellve azokat keserves sírásba kezdett a tudatlanság miatt. Időközben a társai hangos ünneplését már nem is hallotta, fájdalmas arccal dőlt az asztalra, gondolatai ezer felé cikáztak, de mind egy pontba jutottak, mi van Harryvel.

-  Itt van Ron Weasley! – tört be egy kiáltás Ginny magányába, mire rögtön felkapta fejét, könnyein keresztül megpillantotta szeretett bátyja arcát. Szinte rohant a fiú felé, és olyan szorosan ölelte, hogy a kissé bicegő Ron majdnem elesett, de ő is visszaölelte húgát.

-  Mi történt, Ron? Jól vagytok, ugye? – kérdezte a lány, majd kibontakozott az ölelésből. Testvére szomorúan pillantott rá, mire ő megrémült. – Mondd már, ugye mindenki jól van? Ron! – kiáltotta hisztérikusan a boszorkány, mire bátyja megrázta a fejét.

-  Semmi sincs rendben Ginny, komoly árat fizettünk azért, hogy Voldemort meghaljon. Hermione komában van, nem biztos, hogy túléli, és Harry… - elakadt a varázsló hangja, majd szemeiből apró könnycseppek buggyantak ki, végig szánkáztak arcán, majd szájába folytak.

-  Mi van Harryvel? Nem halt meg, ugye? – üvöltötte a lány, közben apró ökleivel bátyja mellkasát kezdte el ütni. – Él még, ugye?

-  Nem lehet megmenteni, meg fog halni. De él, még él… - felelte halkan a férfi, majd szorosan megölelte testvérét, és együtt zokogtak. A teremben lévők hangtalanul nézték a kettőst, nem egy ember maga is elkezdett zokogni. Harry Potter, a fiú-aki-túlélte, meg fog halni.

-  Látni akarom őt! – jelentette ki a lány, mire bátyja bólintott, és kivezette a kastélyból, egész Roxmorts határáig, majd hoppanáltak a Szent Mungó épületébe.

Ron húga kezét fogva lépdelt végig a korház folyosóin, egészen egy elkülönített szobáig. A hófehér szobában csak egy üres portré lógott a falon és egy ágy volt, amiben egy ernyedt test feküdt, Harry Potter haldokló, holtsápadt teste. A vöröshajú fiú magára hagyta a boszorkányt legjobb barátjával, meghagyva nekik az utolsó közös pár pillanat lehetőségét. Ginny sírva lépett az ágyhoz, az első, amit tett, hogy megcsókolta szerelmét. Érezte a férfi arcán a vér ízét, a szenvedései bizonyítékát. Jobban megfigyelve a beteg arcot, feltűnt neki a villámalakú sebhelyből folydogáló vér, és a több ezer apró hegecske a sebhely körül. Hosszú percekig figyelte szerelmét, mikor a varázsló kinyitotta a szemét, és gyönyörű zöld tekintetével nézett a mellette ülő lányra.

-  Megígértem, hogy megölöm; megtettem, Ginny. Megöltem… - felelte szinte suttogva Harry, és hozzá halványan elmosolyodott.

-  De milyen áron? El foglak veszíteni, és én azt nem fogom kibírni, szeretlek! – mondta a boszorkány, s újra elkezdett zokogni.

-  Ginny, soha nem fogsz elveszíteni, örökké veled maradok, a szívedben fogok élni, és ki kell bírnod! Gondolj bele, ha nem teszem meg, nem lenne esély arra, hogy neked még boldog jövőd lehessen.

-  Úgysem lesz boldog az életem nélküled – szögezte le a lány, mire szerelme megcsóválta fejét.

-  Kezd újra az életed, menj férjhez, legyenek gyerekeid, nyiss tiszta lappal! – mondta Harry, mire Ginny szemei elkerekedtek.

-  Mit vársz tőlem, felejtselek el? – kérdezte halkan a Weasley lány, szinte fel sem fogva miről van szó.

-  Nem, mindig emlékezz rám, de ne az emlékeidnek élj! Úgyis találkozunk még, jobb körülmények között, és majd akkor boldogok lehetünk, csak ne siettesd azt a pillanatot, jön az magától – felelte a varázsló, s közben ő is könnyezett. – Szeretlek, Ginny! – mondta a férfi, felemelte kezét, hogy letörölje a lány könnyeit, de mozdulata sikertelen volt, félúton kiszállt belőle a maradék erő is, erőtlenül zuhant holt teste mellé. Ginny zokogva borult szerelme testére, könnyeivel szinte eláztatva őt.

-  Hazatért, a szülei közé, ne légy rá mérges. Nézz az égre inkább, ott mindig megtalálod őt! – felelte egy hang a szobában, a lány felkapta a fejét, visszatért a portréba lakója, Albus Dumbledore. – Soha ne fejesd őt el, de kezdj új életet, ő ezt szeretné.

- Igyekszem, és ha eljön az idő, én hozzá térek haza – suttogta Ginny, majd utoljára megcsókolta szerelmét, és távozott a szobából, ezzel lezárva élete egy korszakát is.