Ma már nem érdekelnek a válaszok az ostoba kérdésekre, miértekre, mindez már hidegen hagy. Miért nem úgy alakultak a dolgok, ahogy mindenki várta, miért fordítottak nekem hátat a barátaim, mikor a legnagyobb szükségem lett volna rájuk, miért nem szeretett a lány, akit én mindennél jobban imádtam? Fogalmam sincs, de teszek rá. Hiszen ezen a földön minden okkal történik, biztos vagyok benne, hogy ez is. Az más kérdés, hogy ezek az okok hozzá nem voltak túl kegyesek, de talán másnak megszépítik az életét a sors egyéb megmozdulásai.

Idővel hozzászoktam, mindenkit elveszítek magam mellől, aki nekem mindennél fontosabb lett volna. Vegyük például a szüleimet, előbb elveszítettem őket, minthogy igazán az enyémek lettek volna. Ebben a rút világban az ő szeretetük nélkül kellett felnőnöm. Szeretet? Rémisztő, még csak nem is tudom, milyen az, amikor egy anya keblére vonja gyermekét, mikor az apa tanítgatja a fiát az élet dolgaira. Biztosan nem olyan, mint amilyet én a nevelőszüleimmel éltem át. Az a szeretet, amellyel a Néni körberajongta „drága” unokatestvéremet, nem volt több mint elkényeztetés, majomszeretet. A Bácsi pedig folyton folyvást morgott, parancsolgatott, a munkáját elemezte. Az én jelenlétem nem érdekelt senkit a családban, csak akkor tűnt fel, hogy ott vagyok, ha reggelit kellett tenni az asztalra. Legyünk őszinték, nekem ez jó is volt akkor. Hisz én voltam az eltartott, befogadott kölyök, a Betolakodó.

Mekkora megváltás volt, hogy kiderült a „másságom”. Az iskolaváltáskor azt hittem, rendbe jöhet az életem. Tévedés, elismerés övezett, rajongás, bámulat; de mindez nem egyenlő a szeretettel, a barátsággal. Minden csoda mindössze hét évig tart, legalábbis nekem ennyi „boldogság” adatott. Mára már nem vagyok több, mint csalódott. Mindennel és mindenkivel kapcsolatban hitemet vesztettem, amit immár nem kaphatok vissza. Az iskola kezdetben olyan volt, akár egy álom, minden nap egy-egy újabb csoda, és életemben először azt gondoltam, otthon vagyok. Barátokra leltem, hű társakra, vagyis elvakultan ezt hittem. De nem, egyetlen ember számára voltam igazán fontos, de ő ma már nincs, és kimondva, kimondatlanul, én vagyok a hibás.

Kedves barátom is a legelején mindössze a rajongás miatt közeledett felém, bár idővel bizonyította, hogy benne nem kell csalódnom, mellettem állt az esetek többségében. De én másokról is botor módon hasonlót feltételeztem, majd hatalmasat koppantam. Naiv gyerekként azt hittem, a felnőttek között is vannak hű társaim, de aki igazán hitt bennem, az már halott. Mások pedig elfordultak, amikor a sorsom bevégeztetett. Megnyertem ugyan a háborút, de áldozatokat követelt, többek között egyetlen igaz barátomét, a testével védett engem a felém tartó veszedelemtől, és én hálás vagyok neki mindezért… de mára már mindössze csak a társadalom Betolakodója vagyok.

Barátom családja, kik mindaddig szerettek, elfordultak tőlem, barátom gyilkosának tartottak, mert belekevertem őt a saját harcomba; húga pedig, kit mindenkinél jobban szerettem – igaz szerelemmel -, egyenesen a sárba lökött, akkorát taszajtott rajtam, hogy a lelkem már akkor meghalt. De a vége még messze volt, barátom kedvese, kit én szintén barátként kezeltem, fejemhez vágta, hogy megöltem az ő jövendő gyermekének az apját, mikor hagytam, hogy hadba vonuljon. Egykori osztálytársaim szintén hátat fordítottak nekem, a mindennapi embereket már nem érdekeltem. Hőssé lettem a csaták során, de az igazi hősökről a történelemkönyvekben lehet csak olvasni, biztos engem is oda szántak. Hisz ebben a világban nem vagyok több, mint egy Betolakodó.

És most itt állok, már nem érdekel, hogy miért fordult ellenem az élet, a sors miért űz a vesztembe, az emberek szemében miért vagyok szálka? Egyszerűen belenyugodtam, és csak reménykedek, ahová kerülök ezek után, ott fogadjanak el, s ne legyek Betolakodó…