7.

Baljóslatú jelek, félelem, könnyek – az ő szemükből.

A gyógyítók megmondták, nincs remény.

De nekünk hinnünk kell! Nem lehet, hogy így érjen véget; ennyit érjen az emberi szeretet, odaadás. Nem lehet, hogy csupán eddig tartson egy élet. Az Ő élete.

És úgy tűnik, mégis.

Remegve szorítom magamhoz a már alig élő testet, hallom, ahogy a szívdobogása egyre ritkább, szabálytalanabb.

Keserű könnyek marják szememet, de nem szabad az Ő jelenlétében sírnom. Nem akarom látni a barna szemekben a fájdalmat, hogy még ezekben a pillanatokban sem az előtte állóktól fél, hanem értünk aggódik, mi lesz velünk nélküle.

És hogy mi lesz?

Az életnek mennie kell majd tovább, de semmi sem lesz már olyan, mint korábban volt. Hiszen Ő már nem lesz itt velünk…

Míg ölelem Őt, s Ő mellkasomnak nyomja arcát, érzem, ahogy könnyei átáztatják ingemet. De nem zavar… Hogy is zavarhatna, hisz értünk sír. Miattunk, akik itt maradunk, s örökre érezni fogjuk a hiányát.

Feleségem és lányom kezei összekulcsolódnak, s hárman szorítjuk egymást, mintha ez megvédene minket a jövendőtől, a veszteségektől. Addig maradunk így, míg a karunkban tartott test el nem ernyed, amíg meg nem szűnik az ütemtelen szívdobbanás. Görcsösen ölelem tovább az élettelen testet, míg ki nem szakítják karjaimból.

Hát ennyit ér az élet, ennyit számít a szeretet?

Egyik pillanatban még minden szép és tökéletes, majd a mennyország pokollá lesz, mert egy betegségre nincs gyógymód. S mi, akik szerettünk, tehetetlenül nézzük a szenvedéseit, de utána már csak mi szenvedünk… nélküle.

Most már sírhatok, nem fog a barna tekintete szemrehányóan rám tekinteni miatta.

Ugyan, a lányom már sehogyan sem fog rám nézni.

8.

Magány, üresség.

Mindketten elmentek, egyedül maradtam. De amíg Keirát önhibámon kívül veszítettem el, addig ugyanez nem mondható el a másik esetről. Mert Hermione joggal hagyott el. Most már magányos vagyok, és üres.

Hol hibáztam?

Fogalmam sincs. Talán túlságosan szerettem? Talán akkor, mikor nem tudtam elfogadni az elfogadhatatlant, s az élet ugyan ment tovább, de én megrekedtem az emlékeim fogságában? Keira elment, és az a forró szeretet, amit iránta éreztem, nem hagyta, hogy tovább léphessek, hogy boldog lehessek még valaha is.

Két év.

Ennyi ideje élek egyedül a saját kis világomban, melyben még mindig a két imádott személy illatát érzem, csengő nevetését vélem visszhangozni a falak között, ahol minden a múltra emlékeztet. A családomra, akit elveszítettem.

Egyszerre akarok emlékezni, és mégsem.

Mert ha a régre gondolok, szívemet mindig átjárja a melegség, de ha nem, kihűlök, s érzem a hideget, szeretetre vágyom, és sebezhető vagyok. De mindenek előtt magányos.

…

Hogy mi vesz rá mégis időről időre, hogy bejárjak a minisztériumba végezni a munkámat? Talán a tudat, hogy láthatom Őt. Mert még ha nem is beszélünk, s nem is érhetek hozzá, tudom, hogy Ő jól van. Neki sikerült túllépnie az eseményeken.

De talán csak én látom, hogy mennyire szenved Ő is a mai napig. Hol van már az az állandó szája szegletében bújkáló kedves mosoly? Látom a szemében a keserűséget, a fájdalmat, a veszteség súlyát.

Elhagyott, de okkal tette.

Ha maradt volna, talán Ő is épp olyan mély depresszióba zuhant volna, mint én magam. Hiszen imádta a lányunkat…

Mennyire megváltozott két év alatt…

Valahányszor látom, haja szoros kontyba van fogva, tartása merev és egyenes, öltözéke egyhangú és… fekete.

De én túllátok a külsőségeken, tudom, hogy a szíve még mindig gyönyörű – mint annak a fiatal lánynak, akibe egykoron beleszerettem, aki életem legnagyobb ajándékát adta nekem -, de még mindig sajog a rajta esett seb.

Egy pillanatra tekintetünk találkozik, s összefonódik. Emlékszem, találkoztam már korábban is ezzel a pillantással, sok évvel ezelőtt. Döbbenten olvasok a jelentéséből…

Hát Ő még mindig remél?

Még mindig vár?

Rám?

9.

Kétségek, remények.

Ahogy a némán felém meredő sírt nézem, szinte látom magam előtt gyermekem mosolygó arcát, tüzes, barna tekintetét, vörös tincseit. Mintha valamit suttogna, ajkai némán formálják a szavakat, de én nem értem az üzenetet.

Avarzörgést hallok a hátam mögül, s mikor fejemet hátra fordítom, egy ismerős szempárral találom szembe magam. Ő az.

Teljesen máshogy áll most előttem, mint ahogyan a minisztériumban szokott. Néhány kósza hajszál az arcába hullik, tartásán látszik a veszteség súlya, szeméből könnyek patakzanak végig arcán.

Ahogy a sírhoz ér, térdre borul előtte, s zokogni kezd.

Megbénulva nézem Őt, lábaim mintha földbe gyökereznének. Hosszú percek telnek el, mire újra látom magam előtt kislányom arcát, s meg is hallom szavait. Igazat súg, de rettegek, hogy nagyon elkéstem, és már helyrehozhatatlanul tönkretettem mindent. De a szavai egyre hangosabban zúgnak fejemben, ami arra ösztönöz, hogy összeszedjem maradék bátorságomat.

Döntöttem.

Én is letérdelek Hermione mellé, s magamhoz ölelem Őt, hagyom, hogy karjaimban sírja ki keserűségét. Én is könnyezni kezdek, de már nem csak a fájdalomtól, amit Keira hiánya okoz, hanem a boldogságtól is, hogy még van esélyem újra kezdeni.

Hermionével.

Újabb hosszú percek, talán órák telnek el, mire könnyeink elfogynak. Ő kissé elhúzódik tőlem, de épp csak annyira, hogy tekintetünk összekapcsolódhasson. Halkan suttogja:

- Meg kéne próbálnunk újra!

Bólintok, megcsókolom lágyan remegő ajkait.

- Keira is ezt akarná – mondom halkan, miközben sétálunk kifelé a temetőből.