Érezted már úgy valaha, hogy ami a világot jelentette addig számodra, hirtelen a legnagyobb fájdalmat okozza? Érezted már azt, hogy az álmaid egy szemvillanásnyi pillanat eltelte alatt válnak fojtogató teherré, láncokká, melyeknek szorításából nem tudsz kitörni? Érezted már úgy, hogy belepusztulsz, mert ami addig inspiráló erő volt, most már a saját börtönöd falait építi? Érezted már úgy, hogy elég, vége, nincs tovább? Érezted már, hogy mennyire fáj a csalódás? Érezted már, hogy milyen, amikor annyira fáj a csalódás, hogy még sírni sem tudsz miatta?

Gondolnád, hogy mindez érezhető egy röpke pillanatban egyszerre?

Halovány fény derengett mindeddig az alagút végén, most viszont csak feketeség. Ami eddig az utat mutatta nekem, elveszett. Ami eddig egyenesen haladt előre, most eltévedve bolyong, és én ebben haladok. Egy hatalmas útvesztőben, ahol se fény, se tájékozódási lehetőség, se inspiráció, hogy mégis ráleljek a helyes – akár még a régi – útra. Amit eddig a jövőmnek képzeltem, most önmagam volt boldogsága. Hullajtanék végtelen könnycseppet, de nincs mit. Ez mélyebben fáj, mintsem, hogy sírni tudjak.

Legyen végre vége ennek a vasmarokként szívemet markoló fájdalomnak, mely szerint nincs tovább, mert megszakadok a teher alatt. Csak legyen végre vége, vagy mindaz sújt halálra, ami eddig az élet szépségét adta.