Ahogy végigsétált az utcán, elmélyülten figyelte a piros cserepes háztetők mögé lebukó Napot. Abban a pillanatban a saját sorsát látta az égitestben tükröződni, miként oly’ magasan járt már, mi a világmindenség csúcsa, s onnan csak lehanyatlani lehet. Egyre mélyebben csúszik a Nap a horizonton, mint az ő élete az egyre sötétedő univerzumban. Már csupán néhány fénynyaláb, ennyi maradt számára hosszú útja végéig.

Léptei nem vertek visszhangot, ahogy egyenes tartással haladt keresztül a főtéren. Ő csak ment előre, nem érzékelte, ahogy karjához időnként hozzásimultak a szemközt lépkedő emberek kezei. Olyannak tetszett, hogy csupán szellemek számára mások, kiket nem lát, nem hall, s nem is érez. Nem vette észre mások arcán a szánalmat, a sajnálatot. Nem vette észre, mert semmit nem látott a hanyatló napkorongon kívül. Hogy is láthatta volna a számára csak áttetsző árnyakat?

Lassan felkapcsolták az utcai lámpákat, s a távolban hat órát kongatott az agg templomharang. A fény sápadt arcára vetült, bevilágította a reá váró ösvényt, melyen végig kell haladnia. A harangszó úgy zengett, mint az utolsó ítélet, mely hatására a szívének dobbanása egyre lassúbb, halkabb lett, s ő érezte, közeleg az út vége. Már csupán néhány fénypászmányira jár tőle.

Elhagyta a főteret, majd a kis mellékutcák mentén kisétált a városból. Nem állt meg, nem nézett vissza, léptei a hegyek felé vitték. Nem látott ő senkit, s nem látta őt senki, mindössze néhány szentjánosbogár. A magasan, büszkén álló fák mögött letűnt az utolsó fénysugár, s a Holdat bús felhők takarták el. Komótosan szemerkélni kezdett az eső, s ahogy az első cseppek végigfolytak a kopár sziklákon, úgy tetszett, mintha könnyekkel gyászolnák őt, kit a sötétség ölelt keblére, hogy hosszú útja után megpihenjen. Sírtak a sziklák, de ezek már a megnyugvás könnyei voltak, s nem látta más, csak néhány szentjánosbogár.