Egy év. Ennyinek kellett eltelnie, hogy képes legyek szembenézni a kegyetlen valósággal. Te mindaz voltál, ami én csak lenni akartam. Így, múlt időben.

Egy év. Háromszázhatvanöt nap telt el azóta, hogy elmentél, és én nem mertem még gondolni sem arra, hogy soha többé nem találkozunk a szokásos sarkon a buszmegállóban, sohasem nevetünk már együtt a saját idétlenségeinken, s nem sírunk a romantikus filmeken, amiket a tulajdon életünknek is elfogadtunk volna. Háromszázhatvanöt éjszaka forgolódtam álmatlanul, remélve, hogy a mosolygó arcod nem úszik be a tudatomba, hogy nem szakadok meg a teher alatt, hogy elveszítettelek.

Hiszen te mindaz voltál, amivé én válni akartam. Példakép voltál számomra, a legnagyobb csoda az életemben. Még kimondani is szörnyű, csupán csak voltál. Mi történt, hogy egyszer csak vége lett? Miért nem beszéltünk róla, hogy legalább felkészülhessek a tragédiára? Miért nem mondtad soha, hogy én nem tartozom a te jövődhöz?

Összetörted az álmaimat, összetörted a reményeimet, de mindenekelőtt összetörted a szívemet. Mert elmentél, és többé nem jössz vissza.

Egy év. Ennyi idő telt el azóta, hogy nem hívtál fel többé, hogy nem kerestél. Egy éve, hogy nem láttam a mosolygó arcodat, nem hallottam csilingelő nevetésedet. Egy éve, hogy elveszítettem a példaképemet. Nincsenek már csodák az életemben. Veled együtt elveszítettem mindazt az ábrándképet is, amivé válni akartam. Elvesztettelek téged, a legjobb – az egyetlen – barátomat.

Háromszázhatvanöt nap. Tudod te, mennyi idő ez? Nekem egy örökkévalóságnak tűnt, amíg tartott. Most, visszatekintve, csupán egyetlen végtelen hosszú pillanatnak tűnik. Egyetlen másodpercnek, mely alatt azzá váltam, ami nem akartam sohasem lenni.

Egy árnyékká lettem, akit nem vesz észre senki. Egy szellemmé, akihez még hozzáérni is kellemetlen, mert fagyos hideget áraszt. Egy semmivé, ami beleolvad lassan a tájba, mert elveszítette a kontúrjait.

És mindezekké te tettél.

Pedig én csak olyan akartam lenni, mint te.

Te voltál mindaz, amit emberi erénynek hittem. Most mégis úgy gondolok vissza rád, mint a volt barátra, aki miatt idegen lettem a világban. Ismeretlen a saját életemben.

Kint állok a sarki buszmegállóban, s egyik emlék követi a másikat. Még emlékezni is fáj. Minek is fájdítom még jobban a szívemet? Hiszen te hagytál el.

Háromszázhatvanöt napja annak, hogy nem jöttem ide, mert nem éreztem hozzá kellő erőt. Mert féltem, hogy ha eljövök, azzal végérvényesen elfogadom, hogy elveszítettelek. S most, hogy itt vagyok, csupán ürességet érzek. Hiszen te nem vagy itt.

S többé nem is leszel.

Elmentél, s ez örökké fájni fog. Mert elvesztettelek. Mert a saját árnyékom lettem. Mert már nem tudom, hogy mivé is akarok lenni. Mert csalódtam a világban, s csalódtam önmagamban. S ez fáj. Örökké fájni fog. Egy év múlva is. Háromszázhatvanöt újabb álmatlan éjszaka múltán is. Örökre.