|
Carpe diem!
2008.06.29. 18:10
Arany János ösztönözte bennem ezt az írást, s az ő élete, világból való kiábrándultsága, elidegenedése. A mondani valóm azt hiszem egyértelmű, lépj tovább a múlton, s örülj a mának, higgy a jövőben!
Megsárgult már a papír, a sarkai megtörtek a szamárfülektől. A tinta színe kifakult, a kép alakjai elhalványodtak, épp úgy, mint a múlt apró szeletkéi, az évekkel korábbi arcok. Mert az idő múlik kegyetlenül, nem kérdez, így hát választ sem vár, csak telik, s vissza sem néz. Hogy mit hagy maga után? Csak romokat… semmi mást. Amit érdemes lenne keresni, azt az élősködők már szétlopkodták, a zsarnokok felélték, s az idő feledésbe bocsátotta. Nincs már értelme visszanézni. Ki emlékezne mindarra, amit egykor végigélt? Senki… S ha emlékeztető lett is volna egykor, azt az idő megsebezte, tönkre tette, rommá változtatta.
Halkan susog a szél, a múltról dalol. Ő még emlékszik, s emlékeztetni próbál, de az avar panaszos zörgése elnyomja hangját, hogy meg ne halljam üzenetét. S én óhatatlan vágyom a szél szava után, visszakövetelném a múltat, ha tehetném, mert a jövő ködbe vész, s a jelen egy pillanat múltán semmivé lesz, múlttá válik, s elhomályosodik, kifakul. Oh, drága szél, hát örökre már csönd borítja ajkadat, s elnyom téged az avar, mely hantjával betakar? Ah, te természet halottja, világ száraz lelkű zsarnoka, te, miért tagadod meg azt, mi tulajdonom kellene, hogy legyen, miért bitorlod el magad javára?
Sárga már a papír, a ragasztó alig tartja a képet, a tintának csupán halvány pontjai mutatják az egykori írást. Újabb lap, újabb emlékek, melyek mégsem az enyémek. Majd ölembe hullik egy kiszakadt oldal, rajta a kép még tökéletesen látszik, a betűk skarlátszínnel nevetnek felém.
Mosolygó arcok, vidám integetés. Szinte hallom, ahogy a szellő boldog kacajt hoz felém, s szinte megelevenedik a régmúlt, s arcom egy pillanatra felderül. Nem zörög az avar, csak hangosan dalol a szél. Oh, te átkozott, az árnyakat miért hozod? Felderül, s lehervad a mosoly, mint a virág, mit éltető vízzel öntöznek, majd hagyják, hogy elszáradjon. Ah, áldott avar zizegése, most merre vagy, hogy a kínzó fájdalmat elhallgattasd? Miért hagyod, hogy szívem sebeit újra felszakítsák az emlékek? Miért hagyod, hogy halottaim arcai kísértsenek, s karom megragadják, s húzzanak maguk után?
A papír alján álló betűkre emelem könnyes tekintetem, s int felém a röpke mondat. Igaz minden szó, mert a romokat feltűrni hiábavaló, felesleges, mert ha alatta maradt is valami, mire megtalálnám, már össze is törném. Carpe diem, tudtam egykor, emlékezni csak erre érdemes. Carpe diem, az ígéret zászlaja leng felettem. Ah, zörögj te jótékony avar, hisz te már tudod, halálodban a túlélőt oktatod. Ne kísértsd a holtakat!
Carpe diem! – Élj a mának! A múltat vissza úgy sem hozhatod, hát ragadd meg a pillanatot! Sárgák már a lapok, ám legyenek, de én meg nem állhatok, le nem ragadhatok. Addig is tovább, tovább, előre! Az avar jótékony zörgése kíséri utamat.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
