Amikor október 22.-e reggelén felébredtem, más szemmel néztem a világra. Éjszaka nyugodt álmom volt, soha még ilyen kipihenten, tettre készen nem keltem, mint azon a reggelen. Egyszerűen tudtam, mit kell tennem. Még akkor is, ha ezzel apám akarata ellen fordulok.

Két bátyám és szeretett nővérem sosem mertek ellent mondani az atyai szónak, tették azt, mit családunk több száz évre visszanéző hírneve követelt. Akarva-akaratlanul én, a legfiatalabb, s talán legszelídebb testvér lettem a leglázadóbb, ki akartam törni családom börtönéből. Megtestesítettem az aranykalitkába zárt madárkát, aki csak arra várt, hogy szárnyait kibonthassa, s repüljön amerre a szél viszi.

Az életemet forgatókönyvszerűen előre megírták, eldöntötték helyettem, hogy mivé legyek, ha egyszer felnövök, kikkel járhatok egy társaságba, s apám számára oly’ egyértelmű volt az is, ki lesz a férjem, hány gyermekem lesz, és mikor. Talán az is eldöntött tény volt, hány éves koromig éljek. Éljek…

Más jövőt szántak nekem, mint gyermeki szemmel megálmodtam, olyan utat jelöltek ki nekem, mely csak szomorúsággal járhat, mert elzárnak attól, akit igazán szeretek. Roppant fiatal fejjel elígértem kezemet, mert tudtam, boldogságot csak tőle remélhetek. Tíz esztendős múltam akkor…

Nem él az, ki boldogtalan! – sírtam éjszakákon át a párnámba, s másra sem vágytam, mint hogy édesanyám ölébe kuporodhassam, s kiöntsem neki a szívemet. Hiú ábrándok, naiv képzetek.

Nem volt nekem anyám sohasem. Még szinte meg sem születtem, őt már el is veszítettem. Gyilkosként jöttem erre a világra, ez határozta meg életem addigi tizenhat évét. A környezetemben lévők szerint éppen ez okozta lázadó természetem; a köveket – melyeket a végzet gurított utamba – apám eltakarította előlem, hogy könnyítse életem, de én a sík úton békét nem leltem, vonzottak a dombok, helyek, völgyek.

Hiszen az élet is ilyen, akkor is ilyen volt, 56-ban, egyszer lent, másszor fent.

Az a reggel más volt, felnőtt fejjel ébredtem, tudva, mit kell lépnem. Hegyre fel, s völgybe le. Nővérem könnyezett, nagyanyám jajveszékelt, apám megütött. Én viszont már döntöttem, egyszer minden fiókának meg kell tanulnia röpülni…

Apám tudta, legyőztem. Nem próbált már többé visszatartani, de elátkozta nevemet, felesége gyilkosának, élete megrontójának titulált. De kitörtem. Nem néztem többé a családi házra vissza, „otthonomra”, börtönömre, csak mentem, amerre lábam vitt.

A főváros forrongott, érezni lehetett a levegőben, hogy történni fog valami, valami szörnyűség, ami másnap el is kezdődött, s lavinaként követték egymást az események. Kitört a forradalom, visszavonhatatlanul, megállíthatatlanul küzdött a nép a szabadságért. Akaratlanul keveredtem bele, de mikor esélyem lett volna hátrahagyni mindazt, ami rám várt, már nem mehettem. Hegyre értem, s völgybe szálltam.

Pesten az egyetlen hely, ahol tudtam, biztos menedékre lelek, anyai nagyszüleim háza volt. Évek óta nem jártam náluk, nem lehettem abban sem biztos, hogy még ott laknak, abban a házban, ahol anyám felnőtt. Csak reméltem, s lépteim automatikusan arra vittek. A hosszú órák - míg megleltem az utcát - a bizonytalanság jegyében teltek. A reggeli magabiztosság elhagyni készült, a lázongó város félelmetes képet mutatott. Pedig a háború még el sem kezdődött…

Mikor ráleltem a fehérre meszelt házra, szívemet egy ismeretlen érzés járta át, egy pillanatra úgy érzetem, hazaértem. Kissé bátrabban kopogtattam már a bejárati ajtón, de csak nem akart senki beengedni. Nem volt erőm tovább menni, a remény lángja hirtelen kialudt a szívemben, s így megéreztem a hideg őszi este borzongató hatását, fáradt voltam, fáztam, s éheztem. Átjárt egy pillanatra az érzés, talán mégsem ide kellett volna jönnöm, hanem ahogy eredetileg terveztem, meg kellene keresni idősebb bátyámat, aki műegyetemista volt. De az erőm végesnek bizonyult, elaludtam a kapualjban, felvállalva, hogy akár meg is halhatok.

Talán csak perceket aludtam, lehet, hogy órákat, de arra ébredtem, hogy hevesen megráznak. Mikor kinyitottam szemeimet, és sötétkék szempár nézett rám türelmetlenül, s mikor konstatálta, hogy magamnál vagyok, felrántott a földről, s betuszkolt a házba. Ijedtemben szaporán vettem levegőt, szívverésem ütemtelen volt, s rendkívül heves. Nem emlékeztem pontosan mi történt aznap, kényelmetlenül éreztem magam a férfi mustráló pillantásaitól, így inkább körbenéztem a házban.

Letakart bútorok, centiméternyi vastag porréteg, pókhálók tucatjai… a völgyben jártam, s nem tudtam, hogy mászok onnét vissza. Sírni lett volna kedvem, de még ahhoz is fáradtnak éreztem magam. Óvatosan a tőlem pár méterre álló idegenre sandítottam, aki még mindig engem nézett. Furcsán ismerősnek éreztem, de nem tudtam honnan. Zavart, kissé idegesített a jelenléte.

- Elmondaná végre, kicsoda maga, és mit keres itt? – törte meg a csendet, hangja mély volt, kellemesen bizsergető, de a belőle áradó türelmetlenség félelmetes volt.
- Ahhoz magának semmi köze, hogy ki vagyok. A nagyszüleimet keresem, akik néhány éve itt éltek – vágtam vissza, mire ő újra alaposan megnézett.
- Hát az bizony jó rég lehetett, mert ez a ház jó ideje az enyém, illetve a családomé – felelte gúnyosan, de nem hagytam magam. Korábban – igaz sok évvel ezelőtt -, de elégszer jártam már a házban ahhoz, hogy felismerjem.
- Na és maga kicsoda? – kérdeztem, s szívem egyre hevesebben vert, csodáltam, hogy még nem ájultam el.
- Kerekes Mihály, de ezután igazán elmondhatná ön is a nevét – mondta, mire én elkerekedett szemmel néztem a már nem is olyan ismeretlen férfira.
- Ferenczy Kata, hát nem emlékszel rám? – hangom megremegett az izgatottságtól, hogy rájöttem, ki is a sötétkék szempár tulajdonosa.
- Mit keresel itt, mért nem vagy otthon? Bármikor kitörhet a forradalom, kislányoknak semmi helye ilyenkor a városban – hadarta idegesen, majd elkezdett óvatosan fölvezetni a lépcsőn.
- Nem vagyok már gyerek, 16 éves vagyok – csattantam fel, mire Mihály cinikusan nevetni kezdett. - Amúgy sincs már otthonom, soha nem is volt, csak egy börtön. Ma reggel végleg eljöttem, elegem volt, hogy megszabták, mit tehetek, kivel állhatok szóba, és még abba is bele akartak szólni, hogy kit szeressek. De az istenért, hol a nagymama és a papa? – a visszatartott könnyek végül csak kibuggyantak, s végigszánkáztak az arcomon. Mihály zsebkendőt húzott elő, s letörölte a cseppeket, majd egy pillanatra magához szorított.
- Azt reméltem, hogy András elmondta neked – suttogta, mire én kibontakoztam az ölelésből.
- Mit nem mondott el nekem a bátyám? – próbáltam a szemeiből olvasni, de ő lesütötte a tekintetét, úgy mondta ki a választ. – Az lehetetlen – szörnyülködtem, s újra sírni kezdtem. Nem tudtam elfogadni az elfogadhatatlant. A nagyszüleim… meghaltak.

Mihály nem tudta, hogy nyugtasson meg, ezért bevezetett az egyik szobába, amin észlelhető volt, hogy lakják. A kandallóban tüzet gyújtott, majd eltűnt pár percre, amíg én kisírtam magam. Mikor visszajött, két talpas poharat, és egy üveg bort helyezett a dohányzó asztalra, majd elém térdelt, s újra letörölgette a könnyeimet. Percekig sírtam, s ő végig türelmesen vigasztalt szavak nélkül. Mire megnyugodtam, odakint már teljesen besötétedett, a Hold baljós fénye bevilágított az ablakon.

Mihály felbontotta a palackot, s mindkét pohárba öntött a vörös nedűből. Sosem ittam még korábban alkoholt, de akkor elfogadtam a felém nyújtott italt. Megszaglásztam, majd aprót kortyoltam a borból. Ízlett, s már kellően a völgy alatt jártam ahhoz, hogy a figyelmeztetés ellenére ne igyam meg nagy kortyokkal a pohár egész tartalmát. Megnyugtató érzés volt, habár valójában nem lettem tőle jobban.

- Mikor történt? – törtem meg a hosszú ideje tartó csendet, mire Mihály felemelte a fejét, s fájdalmas tekintettel nézett rám.
- Egy éve, nagyapát a szovjetek elvitték kihallgatásra, hátha tud valamit a minisztériumból, de ő konokul hallgatott. Agyon lőtték. Nagyi pedig a hírre összeomlott, majd egy szívrohamban halt meg két héttel később. Hiába, ötven év házasság nagyon összekovácsol két embert.

Összeszorult a szívem, s inkább ittam még egy pohárral. Éreztem, hogy fejbe vág, de nem érdekelt. Mikor újra tölteni akartam, Mihály kivette a kezemből az üveget, s lefektetett a hatalmas ágyra, a cipőimet lehúzta a lábamról, s betakart a vastag gyapjútakaróval. Féltem, hogy magamra hagy, ezért erősen megszorítottam a kezét, de ő csak mosolygott, s szelíden megsimogatta az arcomat, kósza hajfürtjeimet füleim mögé fésülte, majd lágy csókot nyomott a homlokomra. Lehunytam szemeimet, s a bor hatására álomba merültem.

Mikor reggel felébredtem, Mihály már ébren volt, a nyitott ablaknál állt, s dohányzott. Nem vette észre, hogy már nem alszom, így alaposan szemügyre vehettem. Négy éve nem láttam, épp azóta, hogy utoljára találkoztam a nagyszüleimmel. Hat évvel idősebb volt nálam, 22 éves, András bátyámmal együtt jártak egyetemre. Fekete haja az arcába lógott, ami mély fájdalmat tükrözött. Tudtam, hogy ő egy év után sem tudta feldolgozni a nagyszüleink halálát, hiszen őt nem is unokájukként nevelték a nagyiék, hanem fiúkként. Ő abban az évben árvult meg, mikor én születtem.

Nem lettem volna a nagymama helyében, egy évben veszítette el a fiát, a menyét és a lányát. Talán ezért is volt olyan szerető az unokáival szemben. Én valójában mindig bűntudattal látogattam hozzájuk, mint a lányuk gyilkosa. Egészen addig, amíg apám zsarnokoskodásával eltiltott, s megszakadt a kapcsolat, mert ők nem illettek apám terveibe. A bátyáim túl idősek voltak ahhoz, hogy őket is elszakítsa tőlük, de Adél nővérem és én még épp elég fiatalok.

Ahogy Mihály szomorú arcára néztem, eszembe jutott, hogyan nevetett ki, mikor beavattam jövőbeli terveimbe, hogy én kinek is leszek a felesége. Nem vett komolyan, pedig én tényleg úgy gondoltam tíz évesen is, és hat évvel később is.

Mikor a cigarettából az utolsót szippantotta, a szeme sarkából észrevette, hogy ébren vagyok. Az ágy végében lévő ruhakupacra mutatott, mondta, hogy öltözzek föl, addig ő kiment a szobából. Borzongva jöttem rá, a ruhák egykor édesanyámé voltak. De nem volt időm sírni, mert visszatért egy kis tálcával, s rajta reggelivel. Gondos volt velem egész nap, majd délután az egyetem felé vette útját. Féltem egyedül maradni, ezért vele tartottam. Budapest harci lázban égett, minden felé tüntető diákokat lehetett látni, s érezni lehetett, aznap végre elkezdődik…

Mihály fogta a kezem, nehogy elvesszek a hatalmas tömegben, majd egy kisebb csoporthoz vezetett, ahol két bátyámmal találkoztam. András és Lajos - aki nem tudom mit keresett Pesten, hiszen Debrecenbe járt egyetemre – egyszerre öleltek meg, majd elmondatták velem, miért nem vagyok otthon. Közben a csoportosulás többi tagja is végigmért engem. De nem volt idő ismerkedni, mert elkezdődött…

Bátyáim még megpróbáltak rávenni, hogy meneküljek el Pestről, de addigra már úgy éreztem, maradnom kell, hogy kivegyem a részem a harcból, mely azok ellen irányult, akik megölték a nagyszüleimet. A következő napok összefolytak, testközelből találkoztam a halállal, a fájdalommal, de akkor még úgy tűnt, mindennek van értelme, mert a cél már oly’ közel volt. Sorsdöntő napok voltak nem csak az ország életében, de az enyémben is. Végleg fel kellett nőnöm, többé már tényleg nem voltam kalitkába zárt madár, kifeszített szárnyakkal repültem a végzet, a felnőtté válás felé.

Az én feladatom legtöbbször a sérültek ellátása volt, nem egy ember fájdalomtól eltorzult arcát kellett látnom, többek a karjaimban véreztek el, mert nem segíthettem rajta. De hittük, hogy nyerhetünk, különben mi értelme volt a sok áldozatnak. És elhittük, hogy nyertünk, a vihar előtti csend oly boldogságos időt hozott, s naiv hitet, hogy szabad lesz az ország.

Bátyáim az egyetemen ünnepeltek, nekem azonban nem volt kedvem velük tartani, ezért Mihály velem maradt nagyszüleink otthonában. Továbbra is az ő szobájában aludtam, kellően nagy volt ahhoz az ágya, hogy mindketten elférjünk a két szélén. Mellette mindig biztonságban éreztem magam, s nem azért, mert az unokatestvérem volt, hanem mert tőle olyan szeretetet kaptam, amilyet még a tulajdon testvéreim sem nyújthattak. Érte még a gyerekkori álmaimat is eldobtam volna.

Amíg ő velem volt – a forradalom ellenére is -, én hegyre értem, ha nem volt velem, akkor viszont völgybe szálltam. Tudtam, hogy bűnösek az érzéseim, mégis beleszerettem. Talán már évekkel korábban is éreztem ezt az ismeretlen érzést, de akkor még nem tudtam, hogy ez szerelem. Akárhányszor hozzám ért, akár véletlenül, akár szánt szándékkal, mindig libabőrös lettem, kezeim remegni kezdtek, s már csak attól féltem, ő ne vegye észre.

November 3.-a este volt, csöndben borozgattunk, ő cigarettázott is, míg én üveges tekintettel bámultam a kandallóban táncoló vörös lángnyelveket. Rossz előérzetem volt, mintha valami készülődött volna. Mikor lefeküdtem aludni, ő is elnyomta a dohányt, leoltotta a világítást. Jobb magyarázat nincs a tettére, egyszerűen érezte, hogy valami bajom lehet, mert kivételesen nem húzódott az ágy szélére, hanem hozzám bújt, s átölelt. Óvatosan simogatta hátamat, lágy puszikat lehelt a hajamra, s hagyta, hogy magamhoz szorítsam, s zokogjak. Akkor jött ki belőlem az elmúlt napokban visszatartott feszültség, s az ő karjaiban menedékre leltem. Éreztem, hogy repülök a völgyből a hegytetőre, s akkor boldog voltam. Szorosan a melléhez bújva, őt ölelve aludtam el, hogy másnap hajnalban tankok őrült zajára ébredjek.

Mihály is és én is gyorsan felöltöztünk, puskákat vettünk magunkhoz, s rohantunk az egyetemre. A szovjetek minden kétséget kizáróan el akarták söpörni az útjukból Magyarországot, el akartak minket taposni, mint a hangyákat. Ha ellenséggel találkoztunk, azonnal tüzeltek, sokszor csak egy hajszálon múlt, hogy nem találtak el minket, volt olyan golyó is, mely súrolta a karomat.

A következő napok igazi őrületet hoztak, minden elveszni látszott. Lajos meghalt. András elveszítette a jobb lábát, s így is élet és halál között lebegett. A lőszer majdnem teljesen elfogyott, a gyógyszerek nem enyhítették a fájdalmat, a lelki sebek begyógyíthatatlanok voltak. És valóban, lassan be kellett ismerni, a forradalom kudarc volt. András mondta ki azt, ami valójában az én szívemet is nyomta.

- Mért pont most nyertünk volna szabadságot, ha egyszer minden háborúból vesztesen kerültünk ki?
- Sosincs késő diadalmaskodni – hurrogták le többen, de imádott bátyám addigra már megadta magát a sorsnak. Őt is elveszítettem, Lajost is, ráadásul Mihály is eltűnt.

Sokan tudni vélték, hogy elkapták a szovjetek, s aki az ő börtönükbe került, többé nem tért haza. Valahol a szívem mélyén feladtam a reményt, hogy újra látom, s épp úgy gyászoltam őt is, mint bátyáimat.

Decemberre vége volt a harcoknak, s be kellett látnom, egyedül maradtam, nem volt már senkim. Haza nem mehettem, máshová meg nem tudtam, így akkor úgy hittem, eljött az ideje, hogy meglépjem, ami miatt valójában belekeveredtem ebbe az egészbe.

Ott álltam az új életem kapujában, csak be kellett lépnem az ajtaján. Mély levegőt vettem, s utoljára még felidéztem magam előtt Mihály arcát, s átléptem a kapun. Tudtam, onnan nincs visszaút.

-*-

Sokszor nem azok a legjobb döntések, amiket az ember tíz évesen hoz, még csak nem is azok, amiket a gyász vált ki az emberből. Négy év telt el, nyugodt életem volt, megkaptam a lehetőséget, hogy feldolgozzam mindazt, ami velem történt a forradalom idején. És akkor még nem is bántam a döntésemet, pedig tudtam, egy életre szólt. Örök elkötelezettség volt, leláncoltam magam, „férjhez” mentem. Az egyetlen férfi, aki visszatarthatott volna ettől a lépéstől, azt hittem, meghalt.

Egyik reggel a közeli boltba mentem a heti bevásárlást intézni, mikor egy pillanatra azt hittem, káprázik a szemem. Ő volt, Mihály. Mikor meglátott, szemében mérhetetlen fájdalom csillant meg, nekem is zokoghatnékom támadt. Végül azonban egy könnycseppet sem ejtettem – a jelenlétében. Elmesélte, miként szökött meg a szovjetek markából, s menekült külföldre, majd tért vissza, hogy megtaláljon.

- Megtaláltál – suttogtam, s igyekeztem, nehogy a nyakába vessem magam, s megcsókoljam.
- Elveszítettelek – rázta meg fejét, s láttam, hogy ő is sírni szeretne.

Azon a napon végleg kisétált az életemből, csupán néha láttam őt a városban tett sétáim alkalmával, de soha többé nem váltottunk egy szót sem. Miközben az újjáépítésre váró házak között sétáltam, óhatatlanul újra és újra eszembe jutott, ki építi újjá az én szívemet? Aztán haza sétáltam, s megróttam magam, nem lehetek ilyen hálátlan a sorshoz, elvégre azt kaptam, amit annyi évvel – vagy akár egy élettel – korábban megálmodtam magamnak. Apáca lettem, s az Istenbe vetett hit az életem. Még akkor is, ha emiatt völgybe szálltam.

Mihály képe az elmúlt 45 év során elhalványult, már csak a sírjához járok ki időnként titokban. Ilyenkor felidézem a szép emlékeket, s egy pillanatra újra repülök a hegycsúcs felé.