1.

Mámoros öröm, vidám nevetés, koccanó poharak.

Hát ezt is megéltük, elvégeztük sikerrel a középiskolát.

Büszkeség, bódultság, magabiztosság – bennem kétségek.

Mindezt miért? Mert én mindig csak a háttérbe szorított fél voltam népszerű barátom oldalán, holmi oldalkerék, aki csak gurul előre a lejtőn, de érdemileg nem tett soha, és nem is fog tenni semmit, amit egyedül nem lenne képes.

Köszöntőbeszédek, taps, ölelések. Neki mindez jár, legjobb barátom, Harry megérdemli.

Egy pohár whisky, ez az én vigaszom, társaságom. Lassan kortyolom, hogy minden pillanatban érezzem a jótékony hatást, az elbódulás fantasztikumát, a rossz szájíz múlását. Elvégre mit tettem én, ki vagyok?

Mindegy is, majd holnap ráérek gondolkodni. Holnap… Mit hoz a holnap? Ki tudja. Nem kell most ezen gondolkodnom, hiszen holnap is lesz nap…

…

- Pajtás, mit lógatod az orrod? Megcsináltuk, leérettségiztünk! – veregeti meg a vállamat Harry.

- Te… csináltad meg… te… én csak elvergődtem eddig – hangom akadozik, a felgyülemlett keserűség kitörni készül.

-Ugyan már! Te is épp oly’ klasszul túl vagy rajta, mint én – erősködik. – Hallod, kelj föl, térj észhez, és inkább kérd fel táncolni Melanie-t! – kacsint, majd a húgomat keresve eltűnik az ünneplők tömegében.

Dübörgő zene, visszautasítástól való félelem, csillogó gesztenyebarna szempár – felém pillant.

Lassú léptekkel haladok felé, szám teljesen kiszárad, alig bírok megszólalni. De ahogy a szemébe nézek, mintha biztatást vennék ki a tekintetéből. Félreteszem a tánccal szembeni előítéleteimet, s halk, de határozott hangon teszem fel a kérdést:

- Táncolnál velem?

Ő válaszként karjaimba fonódik, teljesen testemhez simul, fejét mellkasomra hajtja. Derekánál fogva magamhoz szorítom, beszippantom hajának illatát.

A kétségek mintha kiszállnának szívemből, s helyükre a nyugalom és boldogság költözik.

Hajnalig maradunk így összeölelkezve.

2.

- Aztán vigyázz a kishúgomra, Harry! Ha rosszat hallok felőled, a barátságunk ellenére is beverem a képed – nevetünk egymásra, mire húgom, Kate és Melanie kuncogni kezdenek.

A szertartás csöndes, tényleg csak azok vannak jelen, akik Harrynek és a húgomnak sokat jelentenek. Az eskük elhangzásakor oldalra sandítok kedvesemre, s látom, hogy könnyek csillognak szemeiben.

Talán ekkor értem meg, mekkora kincs is ő az életemben. A nő, akit mindig is szerettem, csak az enyém, de még mindig vár.

Rám.

Hogy kimondjam végre, s ne csak éreztetni próbáljam, amit érzek.

Az este folyamán féltékenyen nézek minden férfira, aki táncra kéri, mígnem megelégelem, s lekérem a következő számra. Lassú, andalgós dal, s Ő ennek megfelelően simul az ölelésembe. Fejét a vállamra hajtja, érzem meleg szuszogását a nyakamon. Halkan fülébe suttogom a szavakat, mire ő csodálkozva kapja fel fejét.

Rám néz, s én rá nézek.

Egy végtelennek tűnő pillanat múlva szinte némán formálják ajkai a választ:

- Igen.

Leheletkönnyű csókot váltunk, majd újra vállamon nyugtatja fejét.

3.

Ahogy a kérdés elhangzását követően rám pillant és mosolyog, forró bizsergés fut végig a testemen.

- Akarom.

Hangja határozott, magabiztos.

A kérdés elhangzik újra, ezúttal nekem célozva.

- Akarom – felelem, s megszorítom az apró kezet.

Érzem, ahogy a szeretet körülleng minket, s ahogy tekintetünk összekapcsolódik, tudom, hazaértem.

4.

Csend.

Csupán a lángnyelvek pattogása, s a könyv lapjainak susogása hallatszik. Vele még ez is tökéletes. Nem is kívánhatnék többet.

Ahogy karjaimba simul, s derekára kulcsolom kezem, Ő elégedetten felsóhajt, és nincs más dolgom, mint hallgatni szívének egyenletes dobogását, s élvezni a pillanat meghittségét.

Ő tovább olvas, szabad kezével az enyém felé nyúl, s ujjaink összekulcsolódnak. Az illata teljesen elbódít, barna hajfürtjei csiklandozzák nyakamat, ahogy vállamra hajtja fejét, de még ez sem zavar. Hiszen Ő itt van velem. A feleségem.

Talán percek telnek el, de lehet, hogy órák, mire érzem, hogy apró keze finoman húzza maga után az enyémet, majd mindkettőnké megpihen a hasán. Nem tudom mire vélni az egészet, kérdő tekintettel pillantok bájos arcára, s válaszul ő felém mosolyog. Nem csak ajkaival, de a gyönyörű mogyoróbarna szemeivel is.

Lassan fogom föl tekintetének jelentését, de mire végre megértem, agyamat elborítja a rózsaszín köd. Boldogan ölelem, csókolom meg mosolygó arcát, száját.

Életem legszebb ajándékát kapom Tőle, s tudom, soha sem leszek képes betelni a szeretetével, szerelmével, odaadásával. Vidáman simogatom, puszilom hasát, s az Ő kacagó hangja élettel tölti meg a szobát.

Ez még a meghitt csendnél is fantasztikusabb.

5.

Izgatottan toporgok az ajtó előtt, s talán csak azért nem kaptam még szívrohamot, mert húgom nyugtatóan csitítgat, s szorítja meg kezemet. Harry bátorítóan beszél hozzám, hogy minden rendben lesz, de nem várhatja el tőlem senki, hogy egy ilyen helyzetben ne legyek feszült.

Nem tudom, már mióta ácsorgok az ajtó előtt, ami továbbra is némán mered felém. Szinte látom a gúnyos mosolyt, hogy ő tudja, mi történik a másik oldalon, hogy minden rendben van-e.

Egy életnek tűnik, mire szöszmötölést hallok odabentről, majd halkan megnyikordul, s kinyílik az ajtó. Egy középkorú ápolónő lép ki a helyiségből kezében egy apró csomaggal.

Óvatosan kezembe adja, mire Kate izgatottan felsikít, s valamit a férje fülébe suttog.

A csomag lassan mocorogni kezd karjaimban, mire a takarók alól előbukkan egy csöppnyi kezecske és egy gyönyörű arc. Mintha a barna tekintet a csontomig hatolna, teljesen olyan érzésem támad. Örömkönnyek csordulnak ki szemeimből, hogy az élet ekkora csodát adott nekem.

Gyermekemmel a karomon lépek be Melaine-hoz, aki csillogó szemekkel pillant ránk, s mikor karjába adom a picit, s átfogom derekát, ő csak halkan annyit suttog:

- A lányunk.

6.

Gyermeki kacaj, izgatott sikkantás.

Mindig tudtam, hogy eljön ez a nap, de úgy érzem, túl gyorsan telt el az elmúlt néhány év.

Vajon az én szüleimen is ilyen jeges félelem lett úrrá, mikor valamelyik gyermeküknek megérkezett a felvételi papírja a magániskolából. Melanie boldog, mert Keirát nevetni látja, s ugyan én is mosolygok, de belül aggódom, nem akarom elveszíteni az egyetlen lányomat.

- Hiszen csak iskolába megy. Édesem, egykor mi is oda jártunk, nem kell Őt féltened! – mondja este feleségem, miközben bebújik mellém az ágyba.

- Tudom, de sajnos Ő semmivel sem jobb, mint mi voltunk egykoron – válaszolom keserű hangon, mire ő hozzám bújik, s megcsókol.

…

- Ugyan, Apa. A szüneteket itthon töltöm, és nagyon jól fogunk szórakozni hármasban – feleli kedvesen, közben a vonat sípolással jelzi, hogy rögtön kigördül a vágányról.

- Tudom. Vigyázz magadra! – magamhoz ölelem, s puszit nyomok az arcára és a homlokára.

Miután kibontakozik az ölelésemből, Melanie-tól is elbúcsúzik, s elszalad, hogy fölszálljon a szerelvényre, ami egy új élet felé viszi.

Aggódás, félelem.

Súlyos teherként nyugszanak szívemen, de ugyan, egy apa mit érezhet, mikor egyetlen gyermeke elhagyja a családi otthont?

Aggódik, s félti.

Én is ezt teszem. Hiszen ez az én feladatom.

- Szeretlek Titeket! – kiabál ki egy lehúzott ablakon, s vidáman integet felénk.

Halványan visszamosolygok, s integetek neki, amíg látni vélem a körvonalait.

7.

Baljóslatú jelek, félelem, könnyek – az ő szemükből.

Az orvosok megmondták, nincs remény.

De nekünk hinnünk kell! Nem lehet, hogy így érjen véget; ennyit érjen az emberi szeretet, odaadás. Nem lehet, hogy csupán eddig tartson egy élet. Az Ő élete.

És úgy tűnik, mégis.

Remegve szorítom magamhoz a már alig élő testet, hallom, ahogy a szívdobogása egyre ritkább, szabálytalanabb.

Keserű könnyek marják szememet, de nem szabad az Ő jelenlétében sírnom. Nem akarom látni a barna szemekben a fájdalmat, hogy még ezekben a pillanatokban sem az előtte állóktól fél, hanem értünk aggódik, mi lesz velünk nélküle.

És hogy mi lesz?

Az életnek mennie kell majd tovább, de semmi sem lesz már olyan, mint korábban volt. Hiszen Ő már nem lesz itt velünk…

Míg ölelem Őt, s Ő mellkasomnak nyomja arcát, érzem, ahogy könnyei átáztatják ingemet. De nem zavar… Hogy is zavarhatna, hisz értünk sír. Miattunk, akik itt maradunk, s örökre érezni fogjuk a hiányát.

Feleségem és lányom kezei összekulcsolódnak, s hárman szorítjuk egymást, mintha ez megvédene minket a jövendőtől, a veszteségektől. Addig maradunk így, míg a karunkban tartott test el nem ernyed, amíg meg nem szűnik az ütemtelen szívdobbanás. Görcsösen ölelem tovább az élettelen testet, míg ki nem szakítják karjaimból.

Hát ennyit ér az élet, ennyit számít a szeretet?

Egyik pillanatban még minden szép és tökéletes, majd a mennyország pokollá lesz, mert egy betegségre nincs gyógymód. S mi, akik szerettünk, tehetetlenül nézzük a szenvedéseit, de utána már csak mi szenvedünk… nélküle.

Most már sírhatok, nem fog a barna tekintete szemrehányóan rám tekinteni miatta.

Ugyan, a lányom már sehogyan sem fog rám nézni.

8.

Magány, üresség.

Mindketten elmentek, egyedül maradtam. De amíg Keirát önhibámon kívül veszítettem el, addig ugyanez nem mondható el a másik esetről. Mert Melanie joggal hagyott el. Most már magányos vagyok, és üres.

Hol hibáztam?

Fogalmam sincs. Talán túlságosan szerettem? Talán akkor, mikor nem tudtam elfogadni az elfogadhatatlant, s az élet ugyan ment tovább, de én megrekedtem az emlékeim fogságában? Keira elment, és az a forró szeretet, amit iránta éreztem, nem hagyta, hogy tovább léphessek, hogy boldog lehessek még valaha is.

Két év.

Ennyi ideje élek egyedül a saját kis világomban, melyben még mindig a két imádott személy illatát érzem, csengő nevetését vélem visszhangozni a falak között, ahol minden a múltra emlékeztet. A családomra, akit elveszítettem.

Egyszerre akarok emlékezni, és mégsem.

Mert ha a régre gondolok, szívemet mindig átjárja a melegség, de ha nem, kihűlök, s érzem a hideget, szeretetre vágyom, és sebezhető vagyok. De mindenek előtt magányos.