Sírnak még a fák is, kesereg az égbolt,
Gyászolják a múltat, ami rég volt.
Sírhatnék én is, de könnyem nincsen,
Amivel a száraz földet hintsem.

Nagyobb annál az én fájdalmam,
Mintsem e gyarló világot áztassam.
Hullajtja már lombját a tölgyfa,
Ne kérdezzük, mi lett volna, hogyha.

Fáj a szívem, mert szavaim célt nem érnek,
S segítő jobbomból sem kérnek,
Pedig viszonzást sem várnék, csak tudjam,
Tudod, hogy mindig barátod voltam.

Szemerkél az eső, fújdogál a szél,
Sajgó szívem már csak vár és remél,
Kisüssön a nap, csillogjon a Hold,
Mert mindez a lelkemből szólt.